Labouron szigete

Hallottatok már Labouronról? Egyike Európa szigeteinek, bár meglehetősen távol esik a kontinenstől, akárcsak Izland, területe azonban jóval kiterjedtebb, megközelíti a hétszázezer négyzetkilométert bele nem számítva a partjainál elterülő apróbb szigeteket, melyek némelyike magántulajdonban van, mások az átlagember számára olyan aprók, illetve olyan élhetetlenek, hogy lakói sincsenek, legalábbis hivatalosan. Alakját leginkább egy széles, patkó alakú croissant-hoz tudnám hasonlítani csipkézett, szabálytalan partszakasszal. A labour szó franciául szántást jelent, s valószínűleg a sziget igen kedvező mezőgazdasági viszonyaira utal, melyet a termékeny földek és az ország középső területeit észak, nyugat, illetve kelet felől egyaránt körbeölelő hegyekből lefutó folyók egyaránt biztosítanak. Éghajlata alapvetően óceáni, azonban a sziget centruma felé haladva egyre inkább magára ölti a kontinentális klíma jellemzőit, a déli partok mentén pedig egészen mediterrán. Domborzata ugyanilyen változatos, a hegyek meghitt keretében a sík területek szereztek maguknak többséget, azonban itt-ott kisebb dombságokkal is számolni kell, melyek érdekesebbé teszik egy-egy település látképét. Ami a hegységeket illeti, itt-ott előfordulnak olyan csúcsok, melyek meghaladják az ötezer métert, egyébként az alacsonyabb pontokat sűrű erdők fedik, eltekintve a hegyek aljától, melyek nem kerülhették el a fakitermelést. Még ma is vannak azonban pontosan fel nem térképezett pontjai ezeknek a zegzugos területeknek, ahova csak elszántabb túrázók kapaszkodnak fel, s ők mesélnek a magaslatok és szirtek lakóiról.

Képek

Itt játszódik tehát a történetünk, melynek gyökerei századokra, sőt, évezredekre nyúlnak vissza túlmutatva ezen az összességében jelentéktelen földdarabon. Labouron érdekes sziget, ezt meg kell adni, még a jelen században is több államra oszlik, s ha visszatekintünk történelmére, láthatjuk, soha nem volt igazán egységes. Mint mondtam, Labouron távol esik Európától, s bár mind történelmét, mind kultúráját tekintve a kontinenshez tartozik, ezt sajátos módon teszi. A labouroniak öntudatos nép hírében állnak, akik nehezen adnak fel a földrajzi helyzetükből is adódó zárkózottságukból s hagyományaikból. Az ország mindig is a maga útját járta, s ez ma sincsen máshogy, éppen ezért fejlettségi szintje sem tart ott, mint a szomszédos államoké. Fontos, hogy időszámításuk kezdetét változatlanul arra az időpontra teszik, mikor az első, az őseikként számon tartott emberek, élükön Phorlaix-vel, a vezérükkel letelepedtek a szigeten, és Kr. e. 240 körül létrehozták a maguk államszerű közösségét. A sziget elenyésző számú őslakóját uralmuk alá hajtották ezek, a mai Franciaország területéről áthajózó gallok, akiket bár nem ért el a rómaiak hódító szándéka, azonban – amennyire mi tudjuk – aktív kereskedelmet folytattak a birodalommal, s arra utaló tárgyi leletek és műemlékek is fennmaradtak, hogy római polgárok költöztek át a szigetre, akik magukkal hozták a birodalmi kultúrát és civilizációt.

Bár óceán védte a partjait, a középkor folyamán a sziget sem kerülhette el más népek támadásait. Az odahajózó idegenek azonban nem jártak sok sikerrel; igaz, a harcok mindkét oldalon súlyos áldozatokat követeltek, a terület túl nagy volt ahhoz, hogy az akkori haditechnikai eszközökkel és infrastruktúrával el lehessen foglalni. Ehhez hozzájárult az is, hogy az országot egyedül délen lehetett érdemben megközelíteni, hiszen a hegyek máshol akadályát képezték a lakott területekhez való eljutásnak, nem is beszélve azokról a viharos időjárási viszonyokról, melyek a partok mentén pusztítottak, s melyek ott voltak igazán veszélyesek, ahol a partszakaszt zátonyok és sziklák övezték.

A hatalmas területeket fokozatosan különböző családok vonták uralmuk alá, s az ő viszályaikból emelkedtek ki végül azok a dinasztiák, melyek tartós hatalmat tudtak gyakorolni. Ilyen volt a Pheubliâns-család, aki – labouroni időszámítás szerint – 1244-ben már az ország érdemi részét felügyelete alatt tartotta. Bár a dinasztia nem törte meg véglegesen a vele szemben álló családokat, azok elismerték őket Labouron királyának. Ellenfeleikkel szembeni kíméletességük azonban hosszútávon nem bizonyult jövedelmezőnek. Egy ekkora országot egyben tartani értelemszerűen nem volt egyszerű, s azok, akik szabadságra vágytak, a feudális viszonyokat maguk mögött hagyva az ország peremterületei felé vándoroltak. Másrészt ott volt az állam második legerősebb, mondhatni kordában tarthatatlan dinasztiája, a Deuraveaux-k, akik hírhedtek voltak kegyetlenségükről és egyenlőre még csak a birtokaikon gyakorolt önkényről. Az események végül odáig fajultak, hogy – hosszas háborúskodást követően – 1789-ben a nyugati területek egy része kivált az országból a Deuraveaux-dinasztia vezetésével, mikor is a Pheubliâns-ok meghátrálásra kényszerültek gerdonpoli vereségük következtében. Mivel a Pheubliâns-ok nem akartak újabb hadjáratot indítani, a békekötés mellett döntöttek, s bizonyos feltételekkel elismerték az így kialakult határokat. Így immár két állam létezett: Labouron és egy kisebb, Liserone. A feltételek közt szerepelt az is, hogy Liserone adót fizet a királynak, és ha szükséges, katonákat küld a sziget közös védelme érdekében. Az adó lényegében függetlenségük ellenértéke volt, biztosíték a viszonylagos békére. Ne feledkezzünk meg ugyanakkor azokról a marginális területekről sem, melyeken olyan apró közösségek – jórészt egy-egy többgenerációs család – éltek, s élnek még ma is, melyek nem kívánták alávetni magukat az állami rendnek. Az északi hegyvidékeken és a szigetvilág vadregényesebb tájain, melyek kívül esnek a hajózási útvonalakon, egy-egy családfő kiáltotta ki magát vezetővé, s ezek a közösségek sem riadtak vissza soha az erőszakos eszközök alkalmazásától.

A Deuraveaux-k által elfoglalt területeken a család a saját belátása szerint tett rendet, mely részben stabilitást hozott a háborúk sújtotta területeken, másrészről azonban a nép megfélemlítésével és a katonák kegyetlenkedéseivel járt együtt. Uralmuk időről időre önkénybe fulladt, ahol az egyébként hercegi család, és a hozzá közel állók szinte bármit megtehettek.

Bár a szigeten egymást váltogatták a háborús és a békeidők, az államok többé-kevésbé mégis egységesen fejlődtek – hiszen minden körülmény adott volt, legyen szó a mezőgazdaságról vagy a hegyvidékek kínálta bányászati lehetőségekről –, ami a gazdaságot és az emberek életszínvonalát illeti. Kereskedelmüket a déli parton bonyolították le, ahol az öblök sekély vize lehetővé tette kikötők létesítését. Azonban e két dinasztia viszonyulása a hatalomhoz egészen más volt, és ezt ma ugyanúgy elmondhatjuk, akár ezer évvel ezelőtt tehettük volna.

Képek

Labouron nagyjából egy fél évszázada afféle köztes államformává alakult, melyben az uralkodó jogait az alkotmány tételesen rögzíti azzal az eltéréssel más európai királyságokhoz képest, hogy ezek nem csupán formális, hanem tényleges hatalmat jelentenek.

Bár a demokratikus elvek még nem szilárdultak meg maradéktalanul, s az országban jelentős számmal megtalálhatóak monarchisták, a parlament függetlensége érvényre jut, és a kormány vezetésében a király egyre inkább visszahúzódik a miniszterelnök javára. Árnyalja a helyzetet, hogy a kormány többségét még mindig arisztokraták teszik ki, akik – bár már nem jár azon előjogokkal, mint egykoron – címeiket és befolyásukat megőrizhették birtokaik egy részével egyetemben. A kormányfőt maga a király nevezi ki, s meghatározó különbség, hogy az országgyűlés – bár rendelkezik ellenőrzési jogosultságokkal, melyek keretében kérdéseket tehet fel a végrehajtó hatalom tagjainak, akiket beszámolási kötelezettség is terhel, és panasszal élhet az uralkodónál, illetve a miniszterelnöknél velük szemben, aki ennek nyomán elbocsátásukról dönthet – tisztségükből nem tudja elmozdítani őket. A parlamentben – a felsőház megszűnésével – kizárólag a nép által megválasztott képviselők ülnek, akik között szintén keverednek a monarchia és a köztársaság hívei. A törvények saját belátása szerint történő szentesítéséről a király ugyan lemondott, s ha nem áll fenn valamely törvényben rögzített ok, azokat ellenjegyzi. Azonban azok nem mehetnek szembe az ország alkotmányával, mely világosan rögzíti a monarchia fennállását és az uralkodó jogkörét, melyet az ő jóváhagyása nélkül nem lehet módosítani. A valóság pedig – bármit is rögzítenek a jogszabályok – az, hogy minden fontosabb törvényjavaslat az uralkodó elé kerül már azelőtt, hogy egyáltalán a parlament elé terjesztették volna.

Hogy stabil lábakon áll-e a jelenlegi kormányzati rendszer? Némelyek bizakodó meglátása szerint a demokratikus átalakulás folytatódni fog, s kibillen ebből a kétéltű állapotból, melyben az uralkodó befolyása megkerülhetetlen; mások azonban reális esélyt látnak arra, hogy az államfő újfent magához ragadja a hatalmat semmibe véve azon alapelveket, melyeket az új alkotmány rögzít. Hogy mely folyamat fog megvalósulni, az idővel elválik, de sok víznek kell még addig lefolynia a Qualîne-en, és sajnos nemcsak annak.

A nemesség mellett mára a polgári középosztály is megerősödött, illetve kiszélesedett, s biztos bázisát jelenti a haladó szelleműeknek; a mezőgazdaság, illetve a kitermelő- és feldolgozóipar pedig tömegesen biztosít munkát a legszegényebb rétegeknek is.

Labouron fővárosában, Farèntosban járunk. A város az ország centrumától délkeletre terül el, s az egyik legfontosabb közlekedési csomópontot jelenti a szárazföldön. Ez a terület ősidők óta a Pheubliâns-ház székhelye, s a fővárosi kastély, illetve a település közelében fekvő, bouvre-i palota ma is változatlanul a királyi család lakhelyéül szolgál. Meg kell adni, gyönyörű hely, látszik, hogy rengeteg pénzt és életet öltek a felhúzásába; mind a tágas, napfényes főutcák, mind a szűkebb sikátorok grandiózus épületeknek adnak otthont, igaz, karbantartottság terén bőven mutatkoznak eltérések a kerületek között.

Képek

A dinasztia címerén egy fehér hattyúpár található a nőstény szárnyai között megbúvó fiókákkal, mely egyszerre jelképezi a hűséget és kontinuitást, illetve azt az erőt, amivel az állat bármi áron hajlandó megvédelmezni fészkét. A hattyúk szárnyai, akár az angyalszárnyak, hófehérek, s a tollak közé aranyszálak keverednek. A fejükön lévő korona éppen olyan tiszta arany, mint a címert körbeölelő, kidomborodó, kovácsolt aranykeret, melyből itt-ott latin szavakkal a dinasztia alapelvei vannak kivésve. Az egész fölé a királyi, nyílt típusú korona alakja tornyosul, mely hűen tükrözi az eredetit.

Alexandre Pheubliâns – a dinasztia feje és Labouron királya immár tizenhárom éve, apja halála óta –, egy, az ötvenes évei közepén járó férfiú, három gyermek atyja, és egy relatíve harmonikus házasságban élő férj. Úgy hírlik, az emberek szeretik, s az arcára tekintve ezt könnyen el is lehet hinni: a vonásain természetes barátságosság játszik, a szemeiben a kutyák kedvessége köszönt vissza, visszafogott szakálla pedig atyaivá teszi. Termetét tekintve jó kiállású, száznyolcvan centi körül mozog, s bár az idő rápakolta a maga hordalékait, még meglátszik edzett, harcra is képzett alakja. Alexandre a változások korában született, és az abszolút monarchia megszűnését követő időkben cseperedett, ami világnézetén és a hatalomról való felfogásán is nyomot hagyott. Bár öröklött jogait nem engedi ki a kezéből, és saját belátása szerint határozottan részt vesz a kormányzásban, a haladásnak soha nem állja útját, s mindig meghallgatja tanácsadói, más esetekben pedig a nép képviselőinek véleményét is. Egyesek bölcsnek vélik, mások csak szerencsésnek, mindenesetre magatartása kifogástalan, visszafogott, nem övezik botrányok, s szabadidejében sok időt tölt családjával vidéken. Bouvre nyugalma, a gondtalan állatsereg, a földek végtelensége kitisztítja a fejét az ország gondjairól folytatott heves viták után.

Kinek érdeke hát a háború, ahol a földeket felperzselik, az épületek romba dőlnek, a lakosság pedig megtizedelődik? Akkor mégis mi az a békétlenség, ami bekukucskál a láthatár peremén és káoszért kiált? Ugyan mit számít bármi, míg nem lehet a miénk? Mert igaz, Labouron napfényes terei felett időnként megjelenik egy-egy különös árny – noha felhő nem mutatkozik felette az égen –, s úgy tesz, mintha csak egyike volna az emberekének; az igazi veszély mégis az utóbbiakban rejlik, azokban a szürkés lényekben, melyeket zsebre vágtok, rejtegettek, amíg engedik nektek.

De mit keresnek itt ezek az idegen lények, akiknek egészen máshol volna a helyük? Meglehet, mostanra többeknek elege lett abból, hogy háttérbe szorítják őket, s bizony bármit megtennének, hogy ezen valamiképpen változtassanak. Az a baj változással, hogy a folyamata mindig kellemetlenül kezdődik, áldozatokat kíván, nagyobbakat, mint amiket magunktól hajlandóak lennénk megfizetni. Ám az ár sodor, sodor téged, és tudom, normális életre vágytál, de ezt jól benézted.

Hogy milyen jelenleg a két állam viszonya? Hiába törekedne Pheubliâns a békére, azt rendre megzavarják a nyugati erők. Igaz ugyan, hogy az utóbbi évszázadokban a diplomácia és a politika eszközei utat törtek maguknak, a feszültségek megmaradtak néhány erőszakos incidenssel egyetemben, sőt, egyre gyarapodnak, mióta – 2292-ben – Oswald Deuraveaux lépett apja helyébe. A legtöbben tisztelték apját, mások rettegtek tőle, s ami a fiút illeti, sokan fiatalnak tartották az akkori huszonhét évével. Az biztos, hogy Deuraveaux egészen másra törekszik, mint Alexandre, és már nagyon korán kiderült róla, hogy fellépése apjáénál is határozottabb és céltudatosabb. Igaz, Liserone-ban sem ismeretlen a három hatalmi ág, amennyiben működő bíróságai, törvényhozása és kormánya van az országnak, azonban ha a herceg fontosnak ítéli az ügyet – akár személyes okból –, elveheti a bíróság elől, hogy ő maga ítéljen benne. A törvényjavaslatokat mindaddig nem fogadhatják el, míg ő rá nem bólintott, a kormány pedig nem más, mint a herceg tanácsadó testülete, melyet ő maga választ ki, külön miniszterelnöki pozíció pedig nincsen. A képviselők felét még mindig a nemesek teszik ki, bár jogi akadálya nincsen, hogy mások is bekerüljenek a testületbe, főleg, ha nincs kétség a dinasztiához való hűségedet illetően, így egyre több középosztálybeli értelmiségi kap helyet mind a törvényhozásban, mind a helyi önkormányzatok szintjén. Felsőház nincsen, felesleges, akik befolyást szeretnének gyakorolni a politikára, azt a herceggel való személyes találkozókon is megtehetik, akinek kezében – minden formaság ellenére – a hatalom egyértelműen és kizárólagosan összpontosul. Lehetne ezen változtatni? Talán, de én nem ajánlom, legalábbis ha nagyon ragaszkodsz a békés kis életedhez. Ó, az idill nem e világra született, hisz valamennyien ismerjük a történelem főbb összetevőit, és a legtöbben jócskán le vannak árazva ahhoz, hogy tovább főljön a leves; néhányan kiszedik a lényeget, a többi meg megissza a levét. Egyébiránt nem kell minden szóbeszédnek hitelt adni. Liserone lakóinak hétköznapi élete sem rosszabb, mint a labouroniaké, ha elfogadják a fennálló hatalmi rendszert. És a legtöbben elfogadják. Mi lehet ennek az oka? Annyi bizonyos, hogy bár hibák jócskán akadnak mindenütt, az ország mégiscsak működik, rend van, ez biztos. A herceg ugyanis nem retten vissza annak bármilyen, általa szükségesnek ítélt módszerrel való fenntartásától, s ezeket az intézkedéseket ugyanúgy alkalmazza a felsőbb körök tagjaival szemben is – olykor azok meglepetésére –, főleg, ha hűségüket vonja kétségbe. Azonban még ha ő kíméletlenül le is számol azokkal, akik keresztbe tesznek neki, másoktól nem tűri meg a kegyetlenkedéseket, még a saját embereitől sem, hacsak nem kaptak kifejezetten parancsot rá, mely olykor előfordul.

Liserone nagyjából egyharmada Labouron államának, központja Vôrnious, mely Liserone északkeleti részén, Belrac megyében található, s ahol a hercegi palota is elhelyezkedik. Ez a palota nem olyan, mint a farèntosi. Az építmény maga hasonlóan nagy volumenű, noha a középkori vár szerkezeti sajátosságai néhol megmaradtak, helyére valamikor a – labouroni időszámítás szerinti – 19. század elején egy, leginkább barokk stílusjegyeket viselő kastélyt kezdtek el építeni, melyen a későbbi klasszicizmus is rajta hagyta a nyomait elsősorban az antik építészeti elemek alkalmazásával. A Pheubliâns-kastélyokkal ellentétben – melyek leginkább az angolkertek által kijelölt irányt követik, s a természetet meghagyták a maga látszólagos szabályozatlanságában, ahol a növények elszórtan tarkítják a tájat, s az utak összevissza metszik egymást – a Deuraveaux-kastélyt közvetlenül körülvevő kert alapjában véve a barokk, illetve a reneszánsz kertek geometriai szabályozottságát tükrözi. A pázsit, a formára nyírt sövények és fák, valamint a virágágyak mind különféle mértani alakzatokban helyezkednek el; van ebben valami pontosan kiszámított, fényűző letisztultság. Itt-ott szabályos köralakban tavak, kisebb szökőkutak helyezkednek el, melyek a kert legkiterjedtebb, mitológiai lényeket ábrázoló szobrokkal díszített szökőkútját igyekeznek utánozni. A virágágyásokban pedig a rózsák több tucatnyi faja kap helyet.

Távolabb azonban már befészkelte magát a liget egyre sűrűsödő fáival és cserjéivel néhol rózsalugasokkal és pavilonokkal felékszerezve. Ezt a belső udvart kőkerítés veszi körbe, melyet még baluszterek és apró szobrok díszítenek. Az ezen kívül eső telekrésznek már más arculat jutott; a növények gondozottan és zabolázottan ugyan, mégis saját belátásuk szerint fejlődnek, az épületek – bár igyekeztek összhangot tartani a kastély stílusával – nyilvánvalóan sokkal egyszerűbbek, hiszen lényegében a hercegi családot kiszolgáló személyzet és őrség kap itt szállást, illetve olyan munkavégzésre alkalmas helyet, melyet nem a palota falai között végeznek. Így a kastélyhoz tartozik egy nagyobb kiterjedésű veteményes- és gyümölcsös kert is, és a távolabbi területeken állattartás folyik.

A külső falhoz legközelebb eső részen már csak raktárépületek találhatók, aztán a várfal, melyet nyilván felújítottak és a modern korhoz igazítottak, illetve arról sem feledkeztek meg, hogy a lakosság szeme számára befogadhatóbb legyen, de mégiscsak egy erődítmény falai ezek tornyokkal, bástyákkal, kötőgátakkal az őrszemek és a fegyveresek számára. Igaz, ezek most – a háború veszélye híján – valószínűleg üresen állnak.

Képek

Mégis mi az oka, hogy a Pheubliâns-kastély bármely újkori európai palotával összevethető, míg a vôrniousi palota egy egész kis középkori, részben önfenntartó udvartartást magában foglal? Talán a két család egészen ellenkező beállítottsága, világfelfogása; míg Alexandre dinasztiája szívesebben vette magára a nép barátja szerepét, s otthonának nyitottabb jellegével a feléjük való nyitást fejezte ki; addig Oswald ősei a lakosságtól elhatárolódó, szigorú felsőbbséget sugározták minden tettükkel.

Oswald Deuraveaux nem szörnyeteg – bármit is tartsanak róla elsősorban azok, akik nem ismerik személyesen –, persze, minden nézőpont kérdése, és az sem elhanyagolható, hogy ő maga is ludas ez ügyben, mert soha nem próbálta megváltoztatni a róla kialakított képet. Sőt, ami azt illeti, örömmel fokozza, hiszen az emberek még elfogadható fokú félelme és meghunyászkodása, mely nem akadályozza őket a mindennapi cselekvésben, soha nem jöhet rosszul.

Mindazonáltal nem hallgathatjuk el a pletykák igazságtartalmát sem, mert van nekik. Jóllehet, Oswald Deuraveaux soha nem kegyetlenkedne puszta kedvtelésből vagy indulatból, vagy egyszerűen azért, mert megteheti – jó, ne túlozzunk, többnyire nem –, egyáltalán nem vétlen. Bármi is vezérli éppen a lelke mélyén, mindig hideg megfontolásból cselekszik, s nyilván, az effajta döntéshozatalok fontos elemekben szűkölködnek – mint például az empátia –, azonban felettébb intelligens ember révén igen célravezetőek.

Nehéz eldönteni, hol és kivel kezdjem történetünk leírását. Valamennyi szereplő hétköznapjainak hosszas kifejtésére nincs lehetőség, de szeretném legalább körvonalaiban bemutatni a Pheubliâns-családot, mert ha nem is ők állnak e könyv középpontjában, az eseményeknek szerves részei.