Désirée

2303. június 6.

Mme és M. Favrés jó emberek, vallásosak – nem mintha e két tény feltétlenül együtt járna –, és egy kisebb árvaházat működtetnek Montrault-ban, Farèntos egyik külvárosában. Kisvárosi hangulat jellemzi, s mindenféle népség él itt, igaz, nem olyan, mint a főváros déli részén, Bieneuvre-ben, ahol azok a gyönyörű villák állnak, hanem amolyan hétköznapi emberek. A legszélén egészen falusias, az utcák beletorkollanak a mezőkbe, a házakhoz tartozó udvarok egyre kiterjedtebbek, bár – legalábbis egy részén – a lakosság is egyre szegényebb.

A család – ha lehet így fogalmazni – a település végén él egy régi, kétszintes házban, melyhez aránylag tágas kert párosulna, ha nem volnának ilyen sokan. Körülbelül húszan laknak az épületben, melyet Mme Favrés édesanyja hagyott a lányára. Igaz, az idősebbek közül többen főiskolára járnak vagy dolgoznak, és ezért – ha nem is állandó jelleggel – kollégiumba vagy albérletbe költöztek. Illetve ott van Melanie néni, aki nagy segítséget jelent a népes gyermeksereg mellett, s aki néhány éve költözött be a nagy ház mellett álló kisebb épületbe. Vénkisasszony, így mondják, nem mintha idős volna – bár a korát soha nem kérdezték –, ám maximum ha negyvennek kinéz. Melanie néni Mme Favrés egyik rokona, talán unokatestvér; egyébként kedves teremtés, a vonásai hasonlítanak az asszonyéhoz, de sokkal karcsúbb és magasabb is nála.

A házaspár negyedik örökbe fogadott gyermeke Désirée. Nem, ez még nem magyaráz meg semmit, Désirée Favrés ugyanis jellegtelen figura, mind külsőleg, mind ami a jellemét illeti. Szellemileg kissé vissza van maradva, mindentől és mindenkitől retteg, így éppen barátságosnak sem mondható, sőt, borzasztó unalmas és lehangoló teremtés; nem is fejtve itt ki a számos, pszichológiailag bekategorizált, ámde általa ismeretlen személyiségzavarát.

Idén lett tizenkilenc éves, és zárta le középiskolai tanulmányait, melyeket egy évvel később kezdett a vele egykorú Amélie-nél. Az iskolában elboldogult, bár nem volt képes olyan mértékben megérteni a tananyagot, mint a többiek, de megtanulta annyira, hogy visszamondja, aztán meg elfelejtette.

Hogy miért említésre méltó ez az egész? Talán a pszichózis időnként valóban pusztán betegség, időnként pedig ablak egy másik világba. Be mertek rajta kukucskálni? Ó, igen, jól gondolod. Désirée Favrés én vagyok, s bármily szomorú, ez az én történetem.

Tapasztalataim szerint az emberek – különböző okokból – hazug lények, azonban én minden egyes szavam komolyan gondolom, állítsak bármi mást. Úgy vélem, szeretitek a meséket – bármily hamisnak tartsák a komolyabbak az effajta enyhülést –, hiszen egy pillanatra kiszakadhattok a valóság törvényekkel átszőtt kötelékéből, hogy valami behatárolhatatlanba lépjetek, amely szabad és ismeretlensége okán még veszélyes. És ha csakugyan létezne egy ilyen hely? Mert én mesélek nektek; meglehet, kitaláció az egész, puszta koholmány, s a legjobb esetben is viccelek, ám mifelénk a tréfa és a valóság alig válik külön, miután a vicc lényege sem más, mint fogyaszthatósága érdekében cseppfolyósítani az igazságot. S mikor majd anyaggá teszem az anyagtalant – a megértés érdekében –, csak remélni merem, nem veszik el benne a szubsztancia. Mert félek, megpróbáltok majd súlyt pakolni a súlytalanra, vagy tartalmat rajzolni az ablaküvegre.

Bár nem ismerem a történet szereplőinek körvonalait, az, hogy milyen árnyalatok adják ki azt, amivé váltak, nagyon érdekes. Én magam makacs embernek születtem: úgy vagyok vele, hogyha az élet elutasítja, amit akarok, inkább visszautasítom azt. S mivel érdemben nem vagyok sehol jelen, néha olyan érzés, mintha ott volnék mindenhol és mindenkiben.

A történetem… Na, igen. Ha lehetek őszinte, fogalmam sincs, mikor kezdődött, de higgyétek el, soha nem ér véget.

A júniusi délután egysíkúsága törvénnyé válik, noha én világosan érzem, hogy a boldog békeidőknek hamarosan vége, és mindenkinek a saját erejére támaszkodva kell megvívnia a maga csatáit. Nyugalom, nem fogok megölni senkit – azt hiszem –, az nem én leszek, én ragaszkodó és lelkiismeretes típus vagyok. Azonban sajnos bármily jellegtelen legyen is valami, sokszor mégsem tud ellenállni annak, hogy legyen valaki.

Désirée – a mostoha szüleim ezt a nevet adták, mikor születésem után nem sokkal hozzájuk kerültem. Bár voltaképpen mit sem számít. Nekem nem. Bárki más is lehetnék, s hogy éppen ez lettem én, nem az én döntésem. Én jobban döntenék.

Rólam nem kell sokat gondolni, pusztán egy gyermek vagyok, gyámoltalan és nyomorult. Lehet,többenúgy vélik, őrült vagyok. Nem maradéktalanul, csupán az árnya suhintott meg, mégis lényeges, hogy az egyik asztal, a másik meg szék lett. Én kétlem, hogy elmebeteg volnék, hisz minden pillanat tisztán és tudatosan lebeg az elmém körül. Legalábbis majdnem mind. Zavart vagyok? Igen, ezt elismerem, kissé minden kusza, de tudjátok, hogy van ez, a rendetlenség is lehet rend, s véletlen lehet bölcs az ostoba.

Veletek is előfordul, mikor elmerengtek, hogy beugrik egy-egy mondat valahonnan a semmiből, amit nem tudtok hova tenni? Hiszen én egészen más ember vagyok, azt sem tudom, milyen igazán rossznak lenni, és mégis… a sötét gondolatok újra meg újra rám találnak, mintha minden utcája hozzám vezetne a rémségek városának. Gondolat, melynek mások fejében kellett volna megfogannia, kép, melynek nem nekem kellett volna bevillannia. S a részecskéik sehogy sem akarnak összekapcsolódni az enyéimmel.

A ház lakói közül a legtöbb időt Amélie-vel töltöm. Ő egykorú velem, együtt nőttünk fel, ezért sok mindenben hasonlítunk, még több mindenben pedig nem. Ő is álmodozó teremtés, de a magabiztosabbik fajtából, és gyönyörű, legalábbis én annak látom. Mert bármily szerény vagy éppen szegényes legyen ez a szépség, mégsem változtat a lényegén. Beismerem, sokszor irigylem, talán egyre többször, mikor a napsugarak megvilágítják kiemelve tökéletességét. Neki nem ilyen helyre kellett volna kerülnie, s ki tudja – merengek el néha –, talán hercegnő, csak törvénytelen gyermek, ezért nem kellett. Igen, így kellene lennie, ha igazak volnának a mesék.

Amélie – az adottságai ellenére – nem az az eljárkálós lány, nem mintha a szüleink jó szemmel néznék a randizást. A keresztényeknél a kapcsolat kezdete a házasság. De Amélie egyébként is szelíd és jó, nyugodt és türelmes, meg ilyenek; minden, ami én nem vagyok. Persze, én is jó kislány vagyok – így tartják –, igaz, ők nem látják, amit én sem akarok.

Van még két bátyánk, egy tizenhat éves húgunk, és ott vannak a porontyok, tizenhárman, fiúk és lányok vegyesen. A legidősebb tizenkét éves, a legfiatalabb még csak négy, gondolhatjátok hát, milyen nagy a diverzitás.

A padlás kis ablakánál ülök, bár ilyentájt már elég meleg van idefent, a zajok tompább háttere mégiscsak vonz. A legtöbb gyerek az udvaron játszik, még nem zavarja őket úgy a Nap, s ezzel az élénkzöld díszlettel, melyet csak a fény fakít ki, akár még idilli is lehetne. Hogy szeretem-e őket? Amélie mindet szereti. Én inkább megszokom az embereket. Idővel.

A lentiek még nem vették észre, de innen már látszanak a zivatarfelhők, egészen szürkék, másoknak csak esőt hoznak, nekem megnyugvást. Amikor még Mme Favrés anyja élt, sokszor üldögéltem kint vele a ház előtt, és ő mindenféle hóbortos dolgot mesélt nekem. Babonás volt, azt mondta, mindennek megvan a maga istene, ahogy az erdőnek, úgy a viharnak is, s csecsemőkorában minden gyermeket megérinti valamelyik. Én nem hittem az ilyenekben, anyáék szerint amúgy is csak egy Isten létezik. Azt is mondta, hogy az ő fiatalkorában itt még jórészt erdő állt, és a férje favágó volt, vagy erdész.

Nem kívánok kevesebb kritikával élni magammal szemben, mint mások irányában, ezért a továbbiakban igyekszem – amikor ez lehetséges – harmadik személyben beszélni arról a valakiről, akit egyébként sem igen tudok mindig hova tenni.

– Désirée – Mme Favrés hangja felhallatszik a nyitott konyhaablakon keresztül, hiába választja el tőle egy emelet.

– Megyek – motyogja a lány, és összecsukja a füzetet.

Gondosan behelyezi a hokedli felnyitható teteje alá, és leszalad a létrán, amit – apró lábaira tekintettel – inkább lépcsőként használ. Az ebédhez kell teríteni, ezért hívja az anyja. Általában nem étkezik együtt a család, mert mindenki ezerfelé van, de most Favrés asszony kihasználja a szünetet, és rendbe teszi a fedett teraszon álló asztalt, melyre a konyha ajtaja és ablakai nyílnak. Kellemes hely, főleg ilyenkor délután, mikor a ház már kitakarja a Napot.

Körbeülik a két nagy faasztalt, és M. Favrés hálát ad Istennek az ételért, majd utána… nem történik semmi. Legalábbis Désirée így látja. Pedig a ház, mint méhkas, zsong, mintát vesz a nyár hangulatából, és szétterjeszti a lakói között, azonban nem jut mindenkire. És az élet megalvad az emberek szájában. Désirée is összekulcsolja a kezeit, lehajtja a fejét és hallgatja az imát, amit apja mormol a bajsza alatt; módfelett áhítatosnak tartja és felettébb hidegen hagyja.

Nem. Nem lehet ennyi – gondolja. – Vajon ők valóban nem látják? Ahogy a fény létrejön, majd eltűnik; ahogy a felhősereg táncot jár a Nappal, majd erőszakot vesz rajta. Éjfél volt. És nekem táncolni volt kedvem, felverni hamvából a világot. Elmentem, és a sötétség követett, és rabszolgaként imádott. Kacskaringós, girbegurba utcákon ismerősként üdvözöltek az árnyak, s azt mondták nekem, édesem, ma-holnap hazavárlak. S mintha nem akarnának megmaradni a szikár betűk a lapon, porrá oszlik az írás, fekete betű-halom, s nem marad más, csak az álom. Áttetsző valóságok, puszta ötletek. És én a szabadidőmben ideákat öletek. A láthatatlan könyvespolc dalokat szemetel a falban, a szék sóhajt egyet alattam, s a nép nyomul, hullámzik, mint tarka kendő a szélben. S szisszen alattam a föld, ahogy engem is a Csodák Udvarába sodornak a léptek. De nem, ez nem én vagyok. Tudom. Ez a sötétség közönséges és egyoldalú. Tréfa az egész. Csupán mi vagyunk hajlamosak az érme két oldalát két különböző testnek vélni. S hiába tuszkolod felém az aranyad, engem nem fizethetsz le, hogy ebbena világban maradjak. Ahol az élet egyenlő a halállal, a fejlődés a sorvadással, és én még annyit sem érek, mint a könnyek a temetésen.

Kép

A gyerekek szokás szerint több zajt halmoznak fel, mint amennyi tér van a házban. Amélie természetesen közöttük ül, ez elkerülhetetlen, figyelembe véve, hogy komoly harcok szoktak volt folyni azért, ki csücsüljön melléje. Ezért Mme Favrés készített egy egész kis beosztást, és kilógatta a konyha falára, így nem lehet többé kavarodás.

Désirée hallja, ahogy Amélie odakint a csipetcsapatot csitítgatja:

– Majd ebéd után folytatjátok a játékot, most fejezd be szépen a levest.

Ő maga a benti asztal szélére húzódik, háttal az ablakoknak, és az ételre koncentrál. Néhányan szeretik látni a panorámát, azonban a lány az üres falon is képeket lát, ha ő vetít, ha nem.

– Désirée! Désirée! – anyja valószínűleg már sokadjára szólítja a nevén, mire feleszmél. – Gyere, hozzuk be a másodikat! Úgy elbambultál.

Soha nem gondolt bele, hogy valószínűleg egy nem túl okos asszony a mostoha anyja, mert a jelleme ennek a ténynek a jelentőségét teljesen elhalványította. Jó ember, megcáfolja azon meggyőződését, miszerint nincsenek jók, csak kevésbé rosszak; igaz, van, aki úgy tartja, egy példa nem példa.

– Majd kiterítesz, ha végzett a mosógép? Olyan szép idő van, gyorsan megszáradnak a ruhák, és friss nyárillatuk lesz.

– Igen, persze.

Ebéd után lavórba pakolja a ruhákat, és a ház előtt kifeszített kötelekre csipeszeli őket. Unalmas vagy csak nyugalmas? Ő az utóbbit választaná, azonban nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy ebben a nyugalmi állapotban még soha nem fogalmazódott meg benne, mit is jelenthet az a titokzatos és távoli szó, hogy élet.

Amélie melléje lép, hogy segítsen, s a fény, mely az egyikük szemében gyökeret ereszt, s szirmokat bont, a másikéban idegen légtérbe tévedt repülőként lövik le, s még létezésének gondolatát is kiirtják.

– Pénteken mész be Farèntos-ba? – kérdezi tőle Désirée.

– Igen, délután vizsgázom. Utána pedig Emmaval elmegyünk a színházba.

Amélie már egyetemre jár, és irodalmat meg mindenféle bölcsészdolgot tanul, bármit is jelentsen ez. Désirée irigyli a kiegyensúlyozottságát, amivel a munkához áll, s melynek segítségével úr marad a problémákon. Őt nemigen érdekli, amit az okos emberek összeírtak, csupa érthetetlen, unalmas szöveg, a szavak kötöttsége bezárja, ő pedig szabadulni akar azoktól béklyóktól, melyeket mások természetesnek vesznek. Hiszen miért ne lennének azok? Az emberek életének építőelemei, mióta világ a világ. Azonban bárhogy is nézi, ez a faj idegen, ez a világ nem a hazája, s egy szót sem ért abból a nyelvből, melyet beszélnek.

– Én nem mehetek?

– Sajnos már elfogytak a jegyek – húzza el szép száját Amélie. – Majd legközelebb.

– Értem, persze.

A válaszban megértés, feltétlen elfogadás, a lélekben pedig valami, ami nem hajlandó megmutatni az arcát még Désirée-nek sem, nemhogy másnak. Elfordítja a fejét, és idegesen markol bele a csipeszeket tartalmazó kosárba. Az elnyomás megadást kíván, a szabadulás vért, a lány az előbbit választja, de a szörny benne a másikat.

– Ma még be kell ugranom a könyvtárba, vigyek vissza a könyveidből? – kérdezi Amélie, akibe nem fúrnak utakat azok a hullámok, melyek testvérébe kapaszkodnak.

– Ha szeretnél – vonja meg beesett vállait. – Úgysem olvasom ki őket.

– Miért hoztál ki olyan sokat?

– Dísznek. Megnyugtatnak.

Nevetséges válasz? Talán, de legalább igaz.

– Amélie! – egy kisfiú visítása hasít bele kellemetlen a beszélgetésbe. – Meglöksz?

A hintán ül, amit apjuk rögzített a juharfa egyik alacsonyabban fekvő ágára.

– Egy pillanat.

– Hogy van neked ennyi türelmed hozzájuk? – a fintor az arcán taszító és hitvány, s az undor, amit érez, legalább annyira irányul maga, mint mások felé.

És ami a legrosszabb, Amélie hangja őszinte, szívből jövő:

– Aranyosak.

Időbe telik, mire rájön, hogy mindenkinek megvan a maga szerepe ebben a világban; nem tehetünk róla, mit osztottak ránk, iszonyodhatunk tőle, belebetegedhetünk, el kell játszanunk, mert az ellenkezés nem vezet sehova, s az egyetlen kilépési lehetőség a halál. De még itt vagyunk, a jelenben, s Désirée tudja, hogy soha nem értheti meg a fájdalmon és gyűlöleten kívüli valóságot.

– Én este valószínűleg apának segítek a vendéglőben – jegyzi meg, igaz, nem gondolja, hogy bárkit is érdekelne. – Utána nem fekszünk ki a fűbe, és bámuljuk a csillagokat?

– Ilyenkor már sok a szúnyog, de ha szeretnéd, kijöhetünk.

– Igen, igaz, ezt elfelejtettem. Találkozol Roger-vel?

S tónusában lehet valami, mert Amélie enyhe ellenállást fejt ki vele szemben:

– Csak barátok vagyunk.

– Azt mondtad, rendes fiú.

– Igen, de… nem szeretnék elsietni semmit. Lehet, hogy kialakul kettőnk között valami, de szeretném biztosan tudni, hogy Isten is áldását adja-e a kapcsolatra.

– Értem – jó, egyáltalán nem érti, de vita esetén képtelen volna érvelni. – Egyébként jóképű.

Ez egy biztos pont, mondhatni nyilvánvaló, ezt csak nem tévesztheti el. Amélie úgy felel, mintha nem számítana, amivel nem is lenne baj, ha Désirée nem érezné képmutatásnak. Pedig a képmutatás szükségszerű, sőt, hasznos az emberi kapcsolatok fenntartása szempontjából.

– Igen, az.

– És nagyon fiatal – teszi hozzá teljes természetességgel bár, mégis meggondolatlan.

Eugénie értetlenül pillant le rá, s húga viszonozza tekintetét; a zsenge, hamvas vonások, az aranyos kis konty a fején, egyszerűséggel kevert kifinomultsága irigylésre méltó romlatlanságot sugároz. Ez a baj az ürességgel, ha ilyen rettenetes gyengeséggel párosul; lehet, nem a te bűneid, mégis beszennyeznek, lehet, nem a te kínjaid, mégis gyötrődsz tőlük, és a sötétség a lényegeddé válik, noha semmi közöd hozzá.

– Huszonhárom éves, és a korosztályához képest egészen komoly és felelősségteljes.

– Ja, igen – bólint Désirée olyan felhanggal, mint aki eltévesztett valamit, noha egyáltalán nem érez semmi ilyesmit. Igaz, szellemileg nem több egy gyermeknél, mégis mintha századok ivódtak volna be abba a lezárt szobába, melynek nem kapta meg a kulcsát, s melynek nem ismeri kiterjedését.

– Neked tetszik valaki?

– Az nem számít – és ujján próbálgatja a csipeszt.

– Miért ne számítana?

Milyen anyáskodó Amélie hangja, meleg és törődő, jól esik neki, és idegesíti. Bármi jön ki a száján, az helyénvaló lesz, és pozitív, másnak, de nem neki, számára nem több üres frázisnál, legyen az szándékolt felszínesség vagy észre nem vett butaság.

– Nem vagyok rá alkalmas.

– Biztos van olyan fiú, akivel összeillenétek, csak meg kell találnod.

– Egy nyomorék mellé nem kell még egy – mély meggyőződéssel mondja, mint mindent, és mint mindennek az ellenkezőjét is.

Ez a különbség kettejük között, bármily megértő a nővére, ő nem veszi át azt a felnagyított verziót, melyet alapvetően az ember kizárólag saját érzéseivel kapcsolatban lát.

– Szerintem mindenki megtalálhatja a maga céljait az életben – felel, s kifeszíti az anyagot a kötélen –, természetesen a saját adottságainak megfelelően; mindössze el kell fogadnod magad. Ne rugaszkodj el annyira a valóságtól, s először a közelben keresgélj, mielőtt messzire tekintesz. Megyek, hosszú lesz még az a sor a hinta előtt.

A valóságtól? Ezt egy ilyen irodalmár szájából, ha akarná is, nehezen tudná komolyan venni; igaz, nem kárhoztathatja ezért, hiszen Amélie pusztán a föld fölött lebeg, míg ő éppen bolygót keres, ami befogadná. S az értelem távoli, elérhetetlen és véges, az érzések bezzeg áthatóak, elüldözhetetlenek és parttalanok.

A Loncban (Chèvrefeuille) ma este sincsenek sokan. Apjuk kis vendéglője ez, közvetlen a házuk szomszédságában; forgalma nem túl nagy, elsősorban az átutazók állnak meg néhány falatra, és egy-két ráérős ember a környékről, aki nemcsak meleg ételre, hanem társaságra is vágyik. A hely az ablaka alatt mindenféle színben nyíló virágokról kapta a nevét; a legkevésbé mutatás, zöldes árnyalatú bokor termése a szilváskék mézbogyó, melyből néhány üveg lekvárt minden évben eltesznek.

Portson úr a szokásos helyén üldögél most is. Nyugdíjas bácsi, amolyan kispolgár, aki igyekszik minél élethűbben magára ölteni az úri módit a maga csendes, igazából roppant egyszerű módján. Désirée-nek nincs különösebb kifogása az öreg ellen; egy rossz szava sincsen, egy kissé szeszélyes ugyan, de nem beképzelt. Kiviszi neki az aznapi menüt, amely nagyjából az egész választékot kiteszi, s a bácsi rögtön nekilát a csevegésnek. Nem csoda, Mme Portson halála óta egyedül él, és a barátai közül is egyre kevesebben gyarapítják az élők sorát.

– Elkezdődött a nyári szünet?

Désirée buzgón bólint, s buzgalmával és készségességével szokás szerint mondandója hiányát és kelletlenségét igyekszik leplezni.

– Hányadikos is vagy?

– Most fejeztem be a középiskolát.

– Akkor már kész felnőtt vagy.

Nyilván a lánynak még ránézésre sincs semmi köze a nagykorúsághoz, mégis ismételten és sűrűn bólogat.

– Hozhatok még valamit? Inni esetleg?

– Jó lesz ez a víz. Teát ilyenkor már nem szabad, így is nehezen alszom, ráadásul ettől a fülledt levegőtől olyan nehéz lesz az ember tüdeje.

– Holnap éjszaka már jönni fog az eső – felel Désirée, nem mintha megnézte volna az időjárás-előrejelzést, egyszerűen így érzi, na, meg látta a felhőket; idő kell nekik, de hamarosan ideérnek.

– Úgy gondolod? Reméljük, lehűl kissé.

Rajtuk kívül még két férfi ül a másik ablak melletti asztalnál. A mezőgazdaságban dolgoznak, a bőrük napsütötte, valószínűleg közvetlenül munkából tértek be, mert – ha ruhát is cseréltek – a szaguk árulkodik. Hetente egyszer-kétszer idejönnek enni, ha késő délután is nyitva tartanak.

Désirée nemigen számít senki másra, leül a konyhába vezető ajtó túloldalán, és könyvet vesz az ölébe; innen szemmel tudja tartani a szobát, míg az ajtófélfa őt kellőképpen eltakarja. Olvas, nem is annyira a könyvben, mint a gondolataiban, mikor belép egy számára teljesen ismeretlen férfi. Nincs ebben semmi különös, a közelben található egy benzinkút, s ha megállnak tankolni az úton levők, onnan már nem nehéz megtalálni a Loncot.

– Jó estét! – lép az asztala mellé szokásos határozatlanságával. – Mit parancsol?

A vendég az ablakokkal átellenben lévő sarokban foglalt helyet; meglehetősen termetes ember, a lány parányi alakja teljesen elveszik mellette.

– Megteszi az, ami ki van írva, meg valami töményet.

– Töményet?

– Inni.

– Ja, csak sör van és bor.

– Milyen bor?

– Hát… – vörös és fehér, mondaná, ám mivel úgy érzi, a férfi ennél többet vár, inkább befejezetlenül hagyja a mondatot.

– Jó lesz a sör – hagyja rá az idegen, akinek szemmel láthatóan nincs sok kedve megismerkedni a helyiekkel.

– Rendben, máris hozom.

– Mikor zártok?

– Ma nyolc órakor.

Egy biccentés a válasz, Désirée pedig elrobog. A férfi félelmet kelt benne, nem, nem azt a szokványosat, mint a többi ember, ez sokkal mélyebbről építkezik, kevésbé intenzív, ám lényegesen átfogóbb és összetettebb; s talán nem is érzelmi fogantatású, hanem tudati. Tudja, hogy veszélyes.

Fél nyolcat üt az óra, már csak az idegen és Désirée rontja a levegőt a vendéglőben. Egy külső szemlélő számára olyan az est, mint bármikor máskor, csupán a tücskök ciripelése kottázza le a csendet, s a mozdulatlanság olyan éles, hogy egybefolynak a tárgyak és a személyek.

A lány azonban érzi, hogy valami megváltozott; talán csak a fogadó levegőjének összetétele az, amely oly szokatlan közérzetet vált ki belőle pillanatnyilag.

Az óriás hirtelen megszólal; Désirée tudja, hogy itt van, hangja mégis mintha úttalan utakon érkezne, s nem is hozzá tartana, pusztán a szél söpörné ide:

– Meg lehet itt szállni valahol?

A lány összerezzen, majd zavartan feláll, hogy szembekerülhessen a másikkal, igaz, a tekintetét gondosan kerüli.

– Öhm, igen, van egy panzió Montrault-ban. Ha tovább megy a főváros felé, biztosan megtalálja; a főúton mutatja egy tábla, merre kell befordulni. Kocsival csupán néhány perc.

– Montrault? Így hívják a helyet?

– Igen. Nem járt még erre?

– Jártam, de nagyon régen. Egyébként gyalogosan vagyok.

– Ja, értem.

Désirée nem kérdezi meg, hogy akkor miként keveredett ide, a város szélére; biztosan stoppolt.

Bár ilyenkor már elhúzódnak a napok, a sötétség lassacskán mégiscsak kezdi beborítani a tájat, s ahogy tótágast hány az alkony, már a baglyok fuvoláznak. Désirée-ben pedig egyre inkább tudatosul, hogy érez valamit ezzel az ismeretlennel kapcsolatban. Nem tudná szavakba önteni, sejtetni is alig, de olyan, mintha kalapot emelne neki az éjszaka, majd elmennének egymás mellett.

– Honnan jött? – kérdezi szinte akaratlan, mintha nem is ő volna az, aki ténnyé kívánja formálni a talányt.

– Innen is, onnan is – a férfi borzasztó lassúsággal kortyolgatja az italát, és alakja alig rajzolódik ki a Lonc sötét bézséből. – Az a fontos, hogy hová tartok.

– És hová?

Braûn ajka mintha egy pillanatra mikroméretű mosolyra húzódna, majd vonásai visszafolynak a helyükre, mintha soha el sem mozdultak volna onnan.

– Keresek valakit, de még nem vagyok biztos benne, hogy meg akarom-e találni.

Talán azt várja, hogy a lány kikezdje a szavait vagy legalább megmosolyogja, de ő teljesen komolyan fogadja:

– A kétség nehéz, az ellentétek szétszakítják az embert, azt kívánja bárcsak ne lennének.

– Ellentétek?

– Igen, bár nem értem, hogy lehet ilyen végletesen szembeállítani őket, mikor a világnak nincsenek tiszta elemei.

– Ilyesmiken gondolkozol a könyv fölött? – bök Braûn a kis zugra, ahol a lány még az imént ült.

Désirée belepirul a megjegyzésbe:

– Hát… inkább csak álmodozom mindenféle lehetetlen butaságról.

– Egyik álmod sem megvalósítható?

– Nem, nem igazán. Ahhoz normálisnak kellene lennie.

– Normálisnak? Van olyan?

– Igen, Amélie, a testvérem nagyon normális – feleli esetlen s keresetlen naivságával –, és azt hiszem, jórészt a többiek is.

– És te?

A férfi hangja egyszerű és roppant változatlan, mintha nem találnának utat feléje az érzelmek vagy bármi más, míg Désirée-t megdöbbenti ez a kitartó érdeklődés a személye irányában.

– Ó, én? Én egy kicsit buta vagyok, és bolond.

– Ki mondta ezt neked? A testvéred?

– Magamtól is tudom. Ő igazából nem a testvérem, mármint nem úgy igazából, örökbe fogadtak minket. Mindannyiunkat.

– Árva vagy?

– Olyasmi. Úgy tűnik, nem kellettem a szüleimnek; megértem, csak rám kell nézni. Bár azt nem értem, Amélie miért nem kellett az övéinek. Ő tökéletes.

– Hm… – mormog az idegen, s e mormogás sem nem helyesel, sem nem cáfol, csupán konstatál.

Két szűkszavú ember összezárva – mással egyértelműen kínos volna, azonban ott van ez valami, alig érezhetően ugyan, de mégiscsak egy hullám, amire Désirée rácsatlakozhat. Merőben más, mint az emberek hálózata, ismerős és békés, mintha egymás felé nyújtanák a kezüket, és ez a láthatatlan miliő rákulcsolná ujjait az övére.

Braûn felnéz a lányra, a szemei sötétbarnák, felszínesek és veremszerűek. Majd villanás, mindössze néhány másodperc műve, mikor a szemek először eltűnnek, konkrétan áttetszőek lesznek, majd fehérre váltanak, mely ragyogásból előtűnik a kékség, meghatározhatatlanul, hiszen sem állandó árnyalata, sem állandó kiterjedése nincsen. Utána pedig elszürkülnek, egyre erőteljesebben száll le rájuk a sötétség, hogy ezt követően visszabukjanak a maguk odújába.

Désirée megrándul, furcsa nesz pörög ki az ajkain, majd elkapja a fejét.

– Mi a baj? – puhatolózik az idegen, és a lány szinte érzi, ahogy az arcában matat; matatása azonban nem céltalan, mintha nagyon is tudná, mire irányul.

– Se-semmi.

– Rémet láttál? – faggatja szinte óvatosan, s elnyúlt, nem túl kellemes mosolya – legalábbis Désirée szerint – kineveti ijedtségét.

A lány zavartan bár, de a legnagyobb határozottsággal felel, ami kitelik tőle:

– Nincsenek rémek.

– Dehogyis nincsenek.

A férfi nem csapja rá a válaszát a másik szavaira, inkább csak meglegyinti vele, s hagyja, hadd terjedjen szét bőrén az érzés.

– Apa szerint Isten megóv tőlük, hacsak nem próbálod meg szándékosan megidézni valamelyiket. Én soha nem merném megtenni.

– Mégis rád találnak.

Vajon miért mondja ezt? S mégis honnan tudja? – teszi fel magának a kérdést Désirée.

– Nem, ez nem igaz.

Tehetetlenül kapja fel a vizet, hogy utána ernyedten vissza is ejtse; s ez a hevesség a szavak értelmére nyilván ellenkező jelentést ruház.

– Mit láttál az előbb?

A férfi türelmesen megvárja, míg a másik végigvergődik a habozás éhes jószágai között, s válaszát latolgatja, hogy végül rájöjjön, egyik lehetőség sem jobb a másiknál.

– A szemei… megváltoztak.

– Milyenek lettek?

– Azt mondják, a szem a lélek tükre.

– És mi következik ebből?

– Magának nincsen lelke, legalábbis nem olyan, mint másoknak. Ilyen is, olyan is, és végső soron megfoghatatlan.

Braûn rámered a meglepetés különösebb jele nélkül, s a lányt frusztrálja ez a látszólagos természetesség, amivel fogadja.

– A szüleid keresztények?

– Igen. Miért?

– Amit tanítottak neked, az nem a teljes történet. Túl összetett a világ ahhoz, hogy pusztán e két seregből álljon. Meg akarsz érinteni?

– Tessék?

A férfi feláll, s a lány karja után nyúl, s kezét a mellkasára helyezi.

– Ezt miért csinálja?

Az idegen belenéz Désirée bamba tekintetébe, mely valahol éppen olyan halott, mint az övé.

– Hát nem érzed?

– Kellene valamit?

– Ha közénk tartozol.

– Én nem tartozom sehova – a lány mélabús, suttogó tiltakozása, melyet erélyessé emelnek a szüntelen kétségbeesés sziklaszirtjei, ahol felerősödik és megsokszorozódik a hang.

– Úgy érzed, a világ idegen föld? Az ember számodra ismeretlen faj? Nekem nyugodtan elmondhatod! – teszi hozzá a másik habozása láttán.

– Én… úgy érzem, valaminek a hiánya vagyok. A tied? Az enyém? Nem tudom. El akarok kapni valami eternálist, de a semmi után futkosok. Vagyok? Inkább csak lennék, volnék valami, ha nem is valaki tán, ha nem is tartalom, érték, de legalább egy kis formalitás. A teremtés előtt ringok, vagy talán már utána? Benne rejtőzhet az elmúlás a fogantatásban? És én valaminek a hiánya vagyok, piszkít az oltár, s fürdet a szenny. Éppolyan üres maradok, kihordasz, eltemetsz, nem mindegy? Van ebben valami feleslegesen szomorú és kényszerű, nem igaz? – pillant fel az idegenre a maga ártalmatlan mocsárszemeivel. S vajon meddig tudják megőrizni jellegtelenségük, s mikor tör előa katasztrófa a maga színeivel? –Látja, úgy érzem, valaminek lennem kéne, hiába hazudok bármi mást. Pedig micsoda badarság, ebben az átkozott világban nekem semminek nem kell lennem. Mert a Semmi nem hiány, hanem elfogadás, béke. Valami, ami a halál lábára lépett.

És ekkor valami megérinti a kezét, valami, ami a férfi testéből áramlik feléje. Igen, olyan, mintha tenyere magába szívná, ki tudja, talán a másik lelkét. Braûn hátraugrik, hogy lerázza magáról az érintést.

– Nem erről volt szó.

Désirée már semmit nem ért, átfűtöttségtől remegő ujjai között felszívódik ez a dolog, behatol a bőrébe, s végigáramlik az erein.

– Mi volt ez?

– Csupán arra voltam kíváncsi, megérzed-e, mi vagyok, de te valami egészen mást tettél. Magadba akartál szívni.

– Ez nem igaz.

– Talán nem szándékosan, de ezt tetted.

– Bo-bocsánat.

– Inkább tartsuk a távolságot! Majd Ő kitalálja, mi legyen veled.

– Kicsoda?

– Meglátod, hamarosan. Köszönöm a vacsorát. És vigyázz magadra! Attól, hogy vonz valami, hogy a részednek érzed, nem biztos, hogy jót akar neked. Lehet, el akar pusztítani, főleg így, hogy akaratlan bármit magadba engedsz, amihez valójában semmi közöd.

– Miért akarna engem bárki is elpusztítani?

– Mert osztoznia kell a lényegén.

Öles léptei átsiklanak a küszöb felett, majd kilép Désirée látóköréből, s egy láthatatlan ajtó becsukódik mögötte lezárásaként valaminek, ami még el sem kezdődhetett.

Ami a Semmiből jött, az csak a Semmiben élhet. Minden más röpke átutazás a világok között. Az élet, a halál gonosz játékok, tréfája az isteneknek, akik nem juthatnak be a vákuumba. Itt nem számít semmi, a világ fogalmai messze szállnak, és egyikünk sem érez késztetést arra, hogy új rendszereket alkosson.

– Szerinted a démonok köztünk vannak attól még, hogy nem látjuk őket?

Amélie valószínűleg már félálomban fekszik húga mellett, mikor az visszarángatja az ébrenlétbe, amit ő oly kevéssé ismer.

– Hm? – mormog álmosan a lány, s oldaláról a hátára fordul.

– Te hiszel ezekben?

– Nem szoktunk a Biblia ezen részével foglalkozni. Miért érdekel? Rosszat álmodtál?

Désirée a vállát vonogatja, mintha a lényeg lényegtelen volna, véletlen badarság pusztán, és a gondolatok megpihennének az utcán.

– Az én álmaim mindig rémálmok, és ha lehunyom a szemem, általában megölnek.

– Mert durva filmeket nézel – vágja rá Amélie, mintha az egyszerű gondolkodás olyan elsődleges szabály volna, melyen minden más alapul, és ásít egy nagyot.

– Talán.

A plafont bámulja; így kevésbé fél, hogy mellette vannak a többiek, és érzi az életet, mely betölti a testüket. Egyébiránt nem ajánlatos a homály műtermébe kukucskálni, mert sajátságos alakokat alkot.

– Amúgy Emma lebetegedett, és valószínűleg nem lesz jobban péntekig, ezért átengedi neked a jegyét, ha még jönni szeretnél.

– Tényleg? De jó.

Ennek azért örül, úgy hiszi, bár aki a hangját hallja, ezt kétségbe vonná, mert tisztán kihallható belőle az – egyébként szándékolatlan – kényszeredettség. Az öröm olyan bigyó, amely képtelen áthatni az érzelemvilágát, hiába fut neki újra meg újra, nem sikerül a behatolás, sőt, ellenséges erők lőnek rá. Nem is beszélve, hogy a város tele van ezekkel az idegen lényekkel, az emberekkel. Talán ha nem tekint a szemükbe, akkor nem kerül át lelkébe a véleményük; ó nem, nem az a cenzúrázott, civilizált változat, melyet alighanem vele közölnének, hanem az, mely tán bennük sem tudatosul, pedig nyílt, meztelen és vad.

A másik ágyban két kicsi gyermek szuszog a tudatlanok elégedettségével, és kint a vihar szele az ablakot kaparja. Itt van – gondolja –, vajon a cseppjei könnyek vagy rosszindulatú szilánkok, melyek többnyire elolvadnak, mire ideérnek? Mint azon a délutánon ott, a játszótéren. Még egészen kicsi voltam, s valószínűleg tökéletesen buta, s mégiscsak én voltam, s ennek megvoltak a maga vonzatai.

Mi jut eszedbe róla? Móka? Vidámság? Gyerekkor? Désirée egészen más színben látta. Van benne valami taszító, az a sok gyerek… Soha nem szerette őket, pedig ő is egy volt közülük; legalábbis ezt mondták. De lehet egyáltalán gyereknek lenni? A sok szörnyűség, amit érzel, hamar komollyá tesz – gondolja a múlton rágódva –, és mélyen belül ott szuszogott bennem minden borzalom, melyet még talán nem is láttam, melyet még meg sem éltem.

A homokban guggol a kellemes, napfényes délután hátterével, körülötte túlhevített gyerekek hangyabolya, a szülők csendes beszélgetése a padokon, s a zsivaj életre kelti az árnyas parkot. Akár még szívmelengető is lehetne. Ha volna szíved. Vagy ha olyan szíved volna.

Egy botot markolászik, s azzal firkál ügyetlen tartalmat a semmitmondó homokszemcsékre. Egy pedáns tojásfej, bele két pötty halacskák közé szorítva, az egyik kicsit feljebb, középen jobbra mutató relációs jel, lent egy tagadhatatlanul feltöltött száj, a fej körül ahány hullám, annyi felé száll a haj. Megbámulja az alkotását, hiába, a reménynél csak a büszkeség élhet tovább. Körültekint a sok idegenen, akikből olyan érthetetlen energia árad, majd felsóhajt. Egyedül van. Mindenki ezt állítaná, pedig milyen hiszékenységre vall mindig abban bízni, amit mások hajlandóak önként feltárni előttünk, belekapaszkodni a vízköpő faragott pofájába, mikor ott áll mögötte egy egész épület. S vajon mi járhat ennek óvodáskorú gyermeknek a fejében? Ó, pusztán az, ami évtizedekkel később is járna, ha nem bukkanna rá az igazságra: még csak hat évet töltöttem le az életből, melyre ítéltek, de már kezdtem megásni képzeletben az alagutam, bárhova is vezet az.

Hirtelen ránéz, igen, ez nem csak pillanatnyi elmezavar,a pontszemek megmozdulnak, és a lányra tapadnak. Felugrik, éhes hűvösség kúszik fel a lábaiban, s agyában valami megbabrálja a biztosítéktáblát.Beszaladaz egyikgesztenyefa mögé, s reméli, hogy pusztaképzelődés az egész.

Szellő csiklandozza meg a bőrét, s ad hangot a leveleknek, micsoda zagyva párbeszéd, nem értheti senki más. A napsugarak úttorlaszba ütköznek az eső ígéretével. Azt mondják, az eső egyszer márkis híján letörölte az asztalról ezt a világot; egy bárka mégis megmaradt, a fene enné meg.

Deújra közeledik. Közeledik, érzem, a vihar. A lábai itt toporognak az ajtó előtt, s neked be kell engedned.

– Velem jössz, édesem?

Megdermed; a hang halk volt, talán n

em is volt, csupán áttűnés két világ között. Óvatosan tolja feljebb a szemgolyóit, hogy leszedje forrását a fáról, de nincs ott senki. Akkor mégis miért keresi meg anyját, s bújik a szoknyája mögé?

Nem tudom, vajon csakugyan Ő kergetett-e, vagy pusztán magammal játszottam rémisztő fogócskáim. Hisz, mikor menedékre vágytam, feléje szaladtam. De nem mindegy, hogy az illúzió egyolyan délibáb, mely mögött nincsen semmi, vagy egy árny, mely a fogait kívánja elrejteni.

És Désirée látja, az eső szemfogai miként fúródnak bele az emberek húsába,s hogyan önti el a vér és a verejték ezt a tiszta parkot. És a szél, ó, a szélkifütyül minden kétségbeesést. És ő?A kép rásimul az idegeire, és feloldja a feszültségét.

– Gyere te is, kicsim, siessünk haza! Nem hoztam esernyőt – szól anyja, aki igyekszik összeterelni a felbolydult nyájat. – Mi a baj, kincsem?

– Semmi… semmi baj nincs – s kacagnia kell, ahogy az emberek – mint sérült csigák – húzzák maguk után a vércsíkjaik.

Ó, nem, hogy is képzelhettem, ha beengeditek a vihart, elpusztultok. Bizonyosan én is, de némelyek szerint számít, hogy az ember idegen földön nyugszik-e, vagy otthon. S ő maga sem veszi még észre, amit később így fogalmazott meg magában: ó, ezek az emberek, fogalmuk sincs, hogy az árnyék a szememben talán nem is egészen én vagyok.

Aznap este egész Farèntos felett eleredt az eső, és az ég nem akart kitisztulni az elkövetkezendő napokban sem. Különös ez az állapot, mikor a nappal olyan, mintha este volna, s éjszaka – mikor a felhők szétfoszlanak – a Hold és a csillagok oly erőteljesen ragyognak, mint még soha azelőtt.

– Ez lesz az – Amélie az egyik sorra mutogat, mintha Désirée ilyen messziről meg tudná állapítani, pontosan melyik az.

Nagyjából a nézőtér közepére szól a jegyük, nem mintha – így utólag visszagondolva – bármit is számított volna. Még akad néhány perc a darab kezdetéig, és ő a székben fészkelődve igyekszek elkerülni mindenfajta szemkontaktust ellentétben Amélie-vel, aki a páholyokat pásztázza.

– Keresel valakit?

– Elvileg itt kellene lennie az egyik csoporttársamnakis; beszélni akartam vele.

Milyen szépen felöltözött, dús, hol kissé hullámos, hol inkább egyenes haját feltűzte, csak egy-két tincs lóg le neki két oldalt elegáns pajkossággal. A fülében ékszer, a születésnapjára kapta, olcsó kacat lehet, de bőre hátterével életre kel. Désirée a nővérét bámulja, vagy csupán feléje sikerült elbambulnia, majd mikor Amélie húga felé kapja a fejét, szemei kijjebb másznak a homályból, és fókuszálni igyekeznek.

– Még nincs itt. Mindenhonnan elkésik. Behoztad a vizet? – pillant Désirée kezére.

– Igen. Nem szabad?

– Szerintem nem, de már mindegy.

– Mikor indul haza a busz?

– Nyolc előtt ér véget az előadás, ilyenkor még bőven járnak, majd meglátjuk, melyiket érjük el. Már haza is szeretnél menni?

– Nem, persze, hogy nem – motyogja Désirée, és az üveg borítását piszkálja.

– Érezd jól magad! Nincs okod rá, hogy ne tedd.

A tipikus jóindulatú, ámbár hatástalan válasz – gondolja a lány –, és magában már egy másik világban jár.

– Megbeszéltem anyával, hogy néhány napra elutazom a barátaimmal a nyár folyamán. Ha elengednek és szeretnél, te is velünk jöhetnél.

– Nem szeretnék zavarni. Jó itthon.

Az üvegen elszakad a papír, és néhány nyugdíjas helyet foglal a mellettük álló székeken. A színpadon meglebben a függöny, valószínűleg az utolsó simításokat végzik a díszleten, de benne, benne az égvilágon nem történik semmi.

– Nem unalmas mindig otthon ülni?

Désirée apatikus csökönyössége nem fog elmúlni néhány biztató szótól vagy ettől az aranyos unszolástól. Ha ki akarod ugrasztani a nyulat a bokorból, rá kell lőnöd, ha fel akarod kavarni a szélcsendet, nyomást kell gyakorolnod a levegőre.

– Nem, nem az. Minden más az.

– De a könyveket szereted. Tanulhatnál te is irodalmat.

– Nem érdekelnek mások meséi – nem csoda ez a folytonos tagadás, már az első szava is ez volt: ne-em. – Én a sajátomat akarom megélni. Kár, hogy a mesék a lapon maradnak meg a képernyőn.

Amélie sóhaja átmeneti szünetet teremt az emberi gondolatok felesleges megosztásában, majd újra a próbálkozás, mely semmiféle pozitív hatást nem képes kifejteni a mellette ülőre.

– Jót tenne neked, ha barátokat szereznél a korosztályodból.

– A barátok kihasználnak.

– Nem mindenki akar rosszat.

Szinte megmosolyogtatja ez az általa naivnak tartott megjegyzés, és fel is bosszantja.

– És ha én mindenkinek rosszat akarok?

– Ugyan, miért tennéd?

– Fogalmam sincs. Talán… a véremben van.

– A véredben?

– Nem gondolkodtál még ezen? A származásunk meghatároz minket, ha akarjuk, ha nem. Legyen az bárhol:az embernek ki kell állnia az eredete mellett. Így vagy úgy.

– Nem tudjuk, merre a vér szerinti családod.

Désirée elengedi füle mellett a mondatot, nem akarja elképzelni, milyen emberektől származhat, nem, ő valami másra gondol.

– Manapság az emberek mindenféle identitást kipróbálnak, pedig a valódi célja az életünknek talán nyilvánvalóbb, mint gondolnánk, csak mindenáron próbáljuk megtagadni.

– Minden napnak megvan a maga célja. Persze, én is gyakran álmodozom, de ha a hétköznapi akadályokat is kimerítő leküzdeni, hogy tekinthetnénk távolabb?

– Nem tudom. Én közelre s távolra is rosszul látok.

– Kezdődik – suttogja Amélie, mikor a fények elhalványulnak, és lassan széttárul a függöny.

– Igen – suttogja Désirée.

Elkezdődött – gondolja. – Talán már nagyon régen. Mellékszereplő szeretnék lenni, ha lehetséges. Eldarálom néhány mondatom, utána gyorsan lelépek a színről, mintha ott sem lettem volna. Hogy is kezdődnek a mesék? Egyszer volt, hol nem volt…Esetünkben még értelme is volna: hol nem volt…

De az egyszerűség kedvéért most legyen: Volt egyszer valaki. Övé volt Minden, legalábbis így képzelte. S volt ez a lány. Semmije nem volt. Minden és Semmi között mi különbség lehet? Talán egy bezáratlan kör két vége, de hogy azon a néhány centis űrön át elérhesd a másikat, be kell zárnod a kört. Mert nincsen visszaút. Vagy fel kell égetned.

Nyugi, csak viccelek. Hiszen az egész csak egy poén, te viccelsz velem, én kacagok, s ha beszélgetni próbálsz, én a világból kiszaladok. Minden puszta illúzió, a szemét az asztalon, a fintor az arcodon. A hited hamis talány, kinn függ a metró falán. Mert minden másképp van, mint ahogy te gondolod, de nyugodj meg, most enyhítek a fölösleges gondodon. Itt cél nincs, csak lézengés múltban, jövőben, mában, és téged is kiszögeltek a holtak arcképcsarnokában. És az egész csak egy poén, te röhögsz rajtam teljes joggal, és én pusztán gondolatban, de permanensen meggyilkollak.

Tetszik neki ez a szó: viccelek; el lehet bliccelni vele a hazugságot. Igaz, ő is szeretne szeretni, azonban nem hisz abban a rózsaszín ködfelhőben, aminek segítségével az emberek megpróbálják elhitetni magukkal, hogy saját személyükön kívül mást is képesek becsben tartani. Egy kapcsolat lényege nem a szerelem, hanem az odaadás, a kitartás ás a hűség. Mert "a vágy megadást szül, és a megadás hatalommá válik." (Öngyilkos osztag, Joker) A másik felett.

A darabnak megvannak a maga hibái, s a lány tekintete el-elkalandozik a félhomály biztonságában. Az arcok és ruhák vesztenek színükből, a tekintetek egy irányba szegeződnek, mintha az volna a lényeg, és eltekintve néhányak pusmogásától csend van. Becsapós dolog ez, a csend. Úgy tesz, mintha volna, pedig a csendélet kilátástalanságát minduntalan összemaszatolják a jelenlétek rozsdás kerekei. Hiszen a csend nem szótlan, a kerekek nyikorognak, a szekér nyög a teher alatt, ő meg bekukkant a ponyva alá. Egy zsibárus, s lám, kálváriát árul szinte ingyen, és mögötte az országúton semmi, de semmi nincsen.

Ott ül fenn, a páholyban, véletlen veszi észre, s érzi, nem tudná levenni róla a szemeit, még ha kiguvadnának sem. Gyönyörű. Nem, nem úgy gyönyörű, ezt nem lehet lefirkálni, ezt csak megkölteni lehet. Sötét haja csillog, mint az éjszaka, amire hamiskásan rápislog a Hold fénye. Olyan, mint egy életre kelt tündérmese. És mesél mindene, mintha a finom melódia gondolna egyet, s dallamába őrjöngést csempészne. Az ajkai. Vékony nyaka. Kék szemei, melyek a sötétségből nyernek életet. Testén puhán omlik végig a ruha. Mégis van valami erőszakos abban, ahogyan viseli.

Ti is látjátok? Látjátok, kitűnni a sötétségből? Árad belőle valami átkozott varázslat, tisztán érzi. S ez a valami megragadja a torkát, kicsavarja, s azon kapja magát, hogy nem vesz levegőt. Egyre forróbbá lesz a terem, Désirée-t mégis hűvös veríték veri ki, s végignyalja a tagjait. Soha nem látta azelőtt; a kép túl hirtelen, felkészületlenül éri, mint villámlás az éjszakában. Nem érzett még soha ilyet. Felemeli a kezeit: reszketnek. A fenébe is! Mi történik vele? Szomjas, rettenetesen szomjas. Szabadulni akar. Csak el innen! Felnéz rá. Beszélget a mellette ülő férfival; jóképű, bár már nem fiatal, talán ötvenes. A Nő? Azt nem tudja, harminc körül; kortalan, mint a festmények a Louvre-ban. Nevetnek, felszabadultan, gondtalanul. S a lány felszegett fejjel Őt bámulja, mintha megkövültek volna a szemgolyói.

Soha nem láttam azelőtt… Hazugság vagy tévedés. Nem mindegy? Megtéveszteni magad, kitagadni az Ördögöt, azt állítani, hogy az ajtódon kopogtat. Magadra ölteni minden reggel a jelmezed, s megtagadni, aki vagy. De én látlak, megtéveszteni csak azt lehet, aki van. A jelmezed ezer tükör, s mindenki, akivel találkozol, rajtahagyja a maga képét.

Belekortyol az üvegébe, csak a fele szalad mellé, s hiába próbál észrevétlen maradni, a korty mégis oly hangosan törik át a torkán, hogy úgy érzi, az egész terem hallja. Csak óvatosan mer ismét feltekinteni. És ekkor a Nő elfordítja a fejét, s vele mint körhinta forog a terem, mert a szemei megakadnak Désirée-n.

Remegnek a lábai, remeg a hasa, s rettenetesen émelyeg, de ahogy szemei mélyen a szemébe néznek, érzi, jéghegybe fagy a reszketése. Azt hiszi, mindjárt elájul, a fények olyan vakítók, az árnyak oly sötétek, hogy már nem tud különbséget tenni. Nézi, s Ő viszonozza tekintetét. Örökkévalóság. Igen, az volt. Egy átálmodott örökkévalóság. Olyan, mint egy éhező koldus, aki régen nem evett. Nem, még soha. És most odadobnak neki egy kenyérhéjat, és finom, nagyon finom, de túl sok, nem bírja a gyomra.

Látja, ahogy a Nő megbillenti a fejét, majd finoman a kézfejére hajtja. Mond valamit, bár nem mozdul a szája, de a betűk íve kirajzolódik a vonásain. Talán csipkelődik. Igen. Szórakozott mosolya a lány fülébe súg valamit. Azt kérdezi: tetszem neked? Désirée az istenért sem akar felelni rá, mégis önkéntelen megteszi: szemei remegése bólintás, s ahogy a másik végigméri, mintha azt mondaná: értem.

Aztán felismeri. Tompultságában agya nem vetette össze az emlékeket a jelen képeivel. Ugyanazok a szemek, melyek a vándoréból egy pillanatra rávillantak. Hogy kavarognak, váltakoznak bennük a tónusok, akár abban a kristályban. S nem érti, miért látja ilyen tisztán őket, mikor oly távol ül tőle.

Majd hirtelenjében ez az érzés, az ijedtség, mintha el akarna venni tőle valamit, egyszerűen ki kívánja tépni a testéből, s a lány a mellkasához kap. Előfordult már veletek, hogy menekülni akartatok egy rémálomból, egy lidércnyomásból, de nem engedett? Ő is pontosan tudja, hogy egyedül képtelen kiszaggatni magát a bűvköréből.

És ekkor hála Istennek megszólal Amélie:

– Désirée, minden rendben? Borzasztóan festesz.

– Igen, igen, persze – dadogja megpróbálva tagadni a nyilvánvalót.

Ez a valami beteggé teszi. Felpattan, bár Amélie értetlen tekintete majdnem visszarántja, de tudja, muszáj mennie, különben újra odanéz. Sűrű bocsánatkérések közepette próbál kikászálódni a sorok közül. Megbotlik, talán nem is egyszer. Látja, biztos, hogy látja. Biztosan nevet rajta, hisz minden oka megvan rá.

Hülyeség, ám van valami ebben a lényben; mintha rákente volna a tekintetét, és az még mindig figyelné. Valami sötétség, melyet felületességében gonosznak vél, pedig ha ilyen egyszerű volna a képlet, nem vonzaná annyira. Nem, a sötétség a puding, s ha összekevered az alatta pihenő tejszínnel, egészen különböző mintákat és árnyalatokat kaphatsz.

Gyengeségében mégis azt kívánja, hogy véget érjen; ezek a fények, a hangok, a bőre, a torka fájnak. Nem úgy, ahogy a megsemmisülés, hanem inkább, mint egy váratlan újjászületés, mikor meghalsz, hogy élhess.

– Mi történt? Rosszul lettél? – Amélie kijött utána, és most aggódva kémleli.

– Csak… csak egy kicsit. Te menj vissza nyugodtan, és nézd végig! Én… – körbepillant a kihalt előtéren. Nem, ha itt marad – ki tudja, miért –, talán Ő is utána jön. – Én azt hiszem, inkább hazamegyek.

– Ha ennyire rosszul vagy, veled tartok.

Akadnak, akiket bánt, ha elhanyagolják őket, ő azt kívánja, bár láthatatlan volna.

– Nem, nem kell – hárít Désirée. – Menj, menj vissza! Hazatalálok.

Amélie végül megadja magát, és egyedül hagyja. Désirée kiveszi a ruhatárból a cuccait, s közben sűrűn hátratekintget, nincs-e mögötte valaki. Nem volt.

Azt nem tudja, hogy a páholyban Őmég mindig elgondolkodva ül, karját a párkányra támasztva, s az üres széket nézi… Akár így is lehetett volna. Ámbár tudjátok, talán nem is ült ott senki. És ha mégis, ráfestette a saját arcát egy másik ember koponyájára. Nem mindegy? A történetnek végül úgyis ugyanoda kell jutnia: valakinek győznie kell, és valakinek el kell buknia.

Désirée szédülten kullog az utcán, és érzi, a Nő varázsa miként szivárog ki belőle fokozatosan, ahogy a nyomáskülönbség őt is megtölti a valósággal.

A csapadékos időjárás korábban hozta el a napnyugtát, túl korán. Désirée csak távolról csodálta a sötétséget, nem itt, Farèntos kopár utcáin, hol bajsza alól nyávogott feléje a szenny.

Valaki figyeli a buszon, érzi, mellette áll és alkoholszaga van. Igyekszik nem rá összpontosítani, de egyszerűen nem sikerül. Alig várja, hogy kinyíljon az ajtó, s mikor megteszi, gyorsan kipattan rajta. Megszaporázza a lépteit úgy, hogy ne legyen túl feltűnő, de tudja, hogy a fickó követi. Ha levágja az utat, talán gyorsabban odaér a buszhoz, ezért lefordul a forgalmasabb utcáról egy kihaltba, melyet nem talál túl hosszúnak. Azonban a fickó ekkor meggyorsítja csoszogó lépteit, s gusztustalanul utána liheg.

– Hé te – a hangjától kirázza a lányt a hideg és elönti a hányinger. – Állj csak meg, dumáljunk egy kicsit… Nagyon kis csini vagy… Hé!

De azért elgondolkodik: vajon mennyire lehet részeg, ha csinosnak látja? Épp nekirugaszkodik, hogy futásnak eredjen, ám mielőtt megtehetné, elkapja a karját.

– Eresszen… eresszen el…

– Gyere… játsszunk egy kicsit… olyan rég csináltam már – a hangja szarízű és hányadék árad a szavaiból.

– Hagyjon… – próbálja kiszabadítani a karját a szorításából, de a férfi erőszakosan markolja tovább.

– Na, mi az? Nem megy, hm? Csak nem sikerül – és állatiasan felröhög.

Désirée elsírja magát, s arra gondol, hogy talán kiáltania kellene, lehet, ilyenkor az a szokás. De ő nem mer. Segítséget kérni embertől ember ellen? Nem akar hinni a kisebbik rosszban, az megalkuvás.

– Mi az? Meg sem szólalsz?

– Úgysem segít senki. Maga részeg, hagyjon…

– Semmi esélyed. Rettenetesen gyenge vagy.

S megtapogatja a lány karját, hogy megnézze nem létező izmait.

– Ne, kérem – suttogja Désirée elkeseredetten, talán túlságosan is megszeppenten és szégyenlősen, de egy – az ő szóhasználata szerint – idiótához méltóan. – Kérem… – a hangja ugyan halk, valaki mégis meghallja. Azt mondják, a falnak is füle van. Én pedig azt mondom: az ördög soha nem alszik.

– Ereszd el – a hang a háta mögött csendül fel, keményen és ellentmondást nem tűrőn. Rideg, határozott, s üt, mint a szeneslapát, ha feléd vágják; csengő és gong egyszerre.

– Mégis mit szólsz bele? – rikkant rá a férfi.

Désirée nem tudja, kihez beszélhet, nem meri hátrafordítani a fejét, tekintetét beszorult s égő karjára szegezi, mintha ettől leválhatna a szorítás. – Ha? Kussoljál, kurva! – s belebüfög a szavaiba.

– Azt mondtam, ereszd el – a női hang halálian nyugodt.

És akkor történik valami. Nem, talán nem ez a helyes kifejezés, hisz senki nem mozdul, mégis, a következő pillanatban a részeges keze lehullik a karjáról, mintha csak kiment volna belőle az erő, s a szemei a semmibe merednek. Megtántorodik és az arca megnyúlik. Vajon mit látott? Vagy mit mutattak neki?

– Én… – valamit motyog, majd csak áll ott lecsuklott fejjel, és kissé remeg. Talán fél vagy fázik.

– Na, takarodj! – a nő hangja; úgy cseng, mintha csak egy patkányt küldene a csatorna mélyére, vagy még úgy sem.

A férfi megfordul és szótlanul elkullog.

A szél megrezzen, és Désirée felé hozza az illatát, aki átveszi a mozdulatot, majd lassan hátrafordul. Kissé kábult még a sokktól, az iszonytól, és a gyorsan lepergő eseménysortól, s agyába csak késleltetve jutnak el a külvilág ingerei. Ott áll a kapualjban, s őt figyeli zavartalanul, érzelemmentesen, mintha megrendíthetetlen volna. Talán valóban az.

Az este ébenre festi a sziluetteket, s végignyalja árnyaival Farèntost és külvárosait. Ez a sötétség, ez nem vakság, nem, ez több annál. Talán nem láttam, de éreztem. Vibrál a levegő, vagy inkább az a két varázs, ami kiviláglik valahonnan, ahol a szemeinek kellene lenniük. S szemek voltak ezek, szikrázó, villogó szemek. Oly békések, mintha megállt volna bennük az idő, mintha nem volna más, mint egy éjféli csendélet, és mégis… mégis, ahogy beléjük néz… Mintha ott belül megbolydult volna minden, mintha omlana és sikoltana, és a káosz önkényesen kicserélné magát a rendre a szótárban. S ahogy nézni képes, átalakulnak a molekulák, s meglazulnak a kötések.

Veszélyes. De ez a veszély más, sokkal erősebb és céltudatosabb, újra meg újra feltűnik, mintha különböző arcokból figyelne. A kapualjban áll, s így kikerül a lámpák látóköréből teret adva a fények egy másik válfajának. Hogy kerül ide? – kérdezné, de torkán akad a szó.
Kép

A gyerekek szokás szerint több zajt halmoznak fel, mint amennyi tér van a házban. Amélie természetesen közöttük ül, ez elkerülhetetlen, figyelembe véve, hogy komoly harcok szoktak volt folyni azért, ki csücsüljön melléje. Ezért Mme Favrés készített egy egész kis beosztást, és kilógatta a konyha falára, így nem lehet többé kavarodás.

Désirée hallja, ahogy Amélie odakint a csipetcsapatot csitítgatja:

– Majd ebéd után folytatjátok a játékot, most fejezd be szépen a levest.

Ő maga a benti asztal szélére húzódik, háttal az ablakoknak, és az ételre koncentrál. Néhányan szeretik látni a panorámát, azonban a lány az üres falon is képeket lát, ha ő vetít, ha nem.

– Désirée! Désirée! – anyja valószínűleg már sokadjára szólítja a nevén, mire feleszmél. – Gyere, hozzuk be a másodikat! Úgy elbambultál.

Soha nem gondolt bele, hogy valószínűleg egy nem túl okos asszony a mostoha anyja, mert a jelleme ennek a ténynek a jelentőségét teljesen elhalványította. Jó ember, megcáfolja azon meggyőződését, miszerint nincsenek jók, csak kevésbé rosszak; igaz, van, aki úgy tartja, egy példa nem példa.

– Majd kiterítesz, ha végzett a mosógép? Olyan szép idő van, gyorsan megszáradnak a ruhák, és friss nyárillatuk lesz.

– Igen, persze.

Ebéd után lavórba pakolja a ruhákat, és a ház előtt kifeszített kötelekre csipeszeli őket. Unalmas vagy csak nyugalmas? Ő az utóbbit választaná, azonban nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy ebben a nyugalmi állapotban még soha nem fogalmazódott meg benne, mit is jelenthet az a titokzatos és távoli szó, hogy élet.

Amélie melléje lép, hogy segítsen, s a fény, mely az egyikük szemében gyökeret ereszt, s szirmokat bont, a másikéban idegen légtérbe tévedt repülőként lövik le, s még létezésének gondolatát is kiirtják.

– Pénteken mész be Farèntos-ba? – kérdezi tőle Désirée.

– Igen, délután vizsgázom. Utána pedig Emmaval elmegyünk a színházba.

Amélie már egyetemre jár, és irodalmat meg mindenféle bölcsészdolgot tanul, bármit is jelentsen ez. Désirée irigyli a kiegyensúlyozottságát, amivel a munkához áll, s melynek segítségével úr marad a problémákon. Őt nemigen érdekli, amit az okos emberek összeírtak, csupa érthetetlen, unalmas szöveg, a szavak kötöttsége bezárja, ő pedig szabadulni akar azoktól béklyóktól, melyeket mások természetesnek vesznek. Hiszen miért ne lennének azok? Az emberek életének építőelemei, mióta világ a világ. Azonban bárhogy is nézi, ez a faj idegen, ez a világ nem a hazája, s egy szót sem ért abból a nyelvből, melyet beszélnek.

– Én nem mehetek?

– Sajnos már elfogytak a jegyek – húzza el szép száját Amélie. – Majd legközelebb.

– Értem, persze.

A válaszban megértés, feltétlen elfogadás, a lélekben pedig valami, ami nem hajlandó megmutatni az arcát még Désirée-nek sem, nemhogy másnak. Elfordítja a fejét, és idegesen markol bele a csipeszeket tartalmazó kosárba. Az elnyomás megadást kíván, a szabadulás vért, a lány az előbbit választja, de a szörny benne a másikat.

– Ma még be kell ugranom a könyvtárba, vigyek vissza a könyveidből? – kérdezi Amélie, akibe nem fúrnak utakat azok a hullámok, melyek testvérébe kapaszkodnak.

– Ha szeretnél – vonja meg beesett vállait. – Úgysem olvasom ki őket.

– Miért hoztál ki olyan sokat?

– Dísznek. Megnyugtatnak.

Nevetséges válasz? Talán, de legalább igaz.

– Amélie! – egy kisfiú visítása hasít bele kellemetlen a beszélgetésbe. – Meglöksz?

A hintán ül, amit apjuk rögzített a juharfa egyik alacsonyabban fekvő ágára.

– Egy pillanat.

– Hogy van neked ennyi türelmed hozzájuk? – a fintor az arcán taszító és hitvány, s az undor, amit érez, legalább annyira irányul maga, mint mások felé.

És ami a legrosszabb, Amélie hangja őszinte, szívből jövő:

– Aranyosak.

Időbe telik, mire rájön, hogy mindenkinek megvan a maga szerepe ebben a világban; nem tehetünk róla, mit osztottak ránk, iszonyodhatunk tőle, belebetegedhetünk, el kell játszanunk, mert az ellenkezés nem vezet sehova, s az egyetlen kilépési lehetőség a halál. De még itt vagyunk, a jelenben, s Désirée tudja, hogy soha nem értheti meg a fájdalmon és gyűlöleten kívüli valóságot.

– Én este valószínűleg apának segítek a vendéglőben – jegyzi meg, igaz, nem gondolja, hogy bárkit is érdekelne. – Utána nem fekszünk ki a fűbe, és bámuljuk a csillagokat?

– Ilyenkor már sok a szúnyog, de ha szeretnéd, kijöhetünk.

– Igen, igaz, ezt elfelejtettem. Találkozol Roger-vel?

S tónusában lehet valami, mert Amélie enyhe ellenállást fejt ki vele szemben:

– Csak barátok vagyunk.

– Azt mondtad, rendes fiú.

– Igen, de… nem szeretnék elsietni semmit. Lehet, hogy kialakul kettőnk között valami, de szeretném biztosan tudni, hogy Isten is áldását adja-e a kapcsolatra.

– Értem – jó, egyáltalán nem érti, de vita esetén képtelen volna érvelni. – Egyébként jóképű.

Ez egy biztos pont, mondhatni nyilvánvaló, ezt csak nem tévesztheti el. Amélie úgy felel, mintha nem számítana, amivel nem is lenne baj, ha Désirée nem érezné képmutatásnak. Pedig a képmutatás szükségszerű, sőt, hasznos az emberi kapcsolatok fenntartása szempontjából.

– Igen, az.

– És nagyon fiatal – teszi hozzá teljes természetességgel bár, mégis meggondolatlan.

Eugénie értetlenül pillant le rá, s húga viszonozza tekintetét; a zsenge, hamvas vonások, az aranyos kis konty a fején, egyszerűséggel kevert kifinomultsága irigylésre méltó romlatlanságot sugároz. Ez a baj az ürességgel, ha ilyen rettenetes gyengeséggel párosul; lehet, nem a te bűneid, mégis beszennyeznek, lehet, nem a te kínjaid, mégis gyötrődsz tőlük, és a sötétség a lényegeddé válik, noha semmi közöd hozzá.

– Huszonhárom éves, és a korosztályához képest egészen komoly és felelősségteljes.

– Ja, igen – bólint Désirée olyan felhanggal, mint aki eltévesztett valamit, noha egyáltalán nem érez semmi ilyesmit. Igaz, szellemileg nem több egy gyermeknél, mégis mintha századok ivódtak volna be abba a lezárt szobába, melynek nem kapta meg a kulcsát, s melynek nem ismeri kiterjedését.

– Neked tetszik valaki?

– Az nem számít – és ujján próbálgatja a csipeszt.

– Miért ne számítana?

Milyen anyáskodó Amélie hangja, meleg és törődő, jól esik neki, és idegesíti. Bármi jön ki a száján, az helyénvaló lesz, és pozitív, másnak, de nem neki, számára nem több üres frázisnál, legyen az szándékolt felszínesség vagy észre nem vett butaság.

– Nem vagyok rá alkalmas.

– Biztos van olyan fiú, akivel összeillenétek, csak meg kell találnod.

– Egy nyomorék mellé nem kell még egy – mély meggyőződéssel mondja, mint mindent, és mint mindennek az ellenkezőjét is.

Ez a különbség kettejük között, bármily megértő a nővére, ő nem veszi át azt a felnagyított verziót, melyet alapvetően az ember kizárólag saját érzéseivel kapcsolatban lát.

– Szerintem mindenki megtalálhatja a maga céljait az életben – felel, s kifeszíti az anyagot a kötélen –, természetesen a saját adottságainak megfelelően; mindössze el kell fogadnod magad. Ne rugaszkodj el annyira a valóságtól, s először a közelben keresgélj, mielőtt messzire tekintesz. Megyek, hosszú lesz még az a sor a hinta előtt.

A valóságtól? Ezt egy ilyen irodalmár szájából, ha akarná is, nehezen tudná komolyan venni; igaz, nem kárhoztathatja ezért, hiszen Amélie pusztán a föld fölött lebeg, míg ő éppen bolygót keres, ami befogadná. S az értelem távoli, elérhetetlen és véges, az érzések bezzeg áthatóak, elüldözhetetlenek és parttalanok.

A Loncban (Chèvrefeuille) ma este sincsenek sokan. Apjuk kis vendéglője ez, közvetlen a házuk szomszédságában; forgalma nem túl nagy, elsősorban az átutazók állnak meg néhány falatra, és egy-két ráérős ember a környékről, aki nemcsak meleg ételre, hanem társaságra is vágyik. A hely az ablaka alatt mindenféle színben nyíló virágokról kapta a nevét; a legkevésbé mutatás, zöldes árnyalatú bokor termése a szilváskék mézbogyó, melyből néhány üveg lekvárt minden évben eltesznek.

Portson úr a szokásos helyén üldögél most is. Nyugdíjas bácsi, amolyan kispolgár, aki igyekszik minél élethűbben magára ölteni az úri módit a maga csendes, igazából roppant egyszerű módján. Désirée-nek nincs különösebb kifogása az öreg ellen; egy rossz szava sincsen, egy kissé szeszélyes ugyan, de nem beképzelt. Kiviszi neki az aznapi menüt, amely nagyjából az egész választékot kiteszi, s a bácsi rögtön nekilát a csevegésnek. Nem csoda, Mme Portson halála óta egyedül él, és a barátai közül is egyre kevesebben gyarapítják az élők sorát.

– Elkezdődött a nyári szünet?

Désirée buzgón bólint, s buzgalmával és készségességével szokás szerint mondandója hiányát és kelletlenségét igyekszik leplezni.

– Hányadikos is vagy?

– Most fejeztem be a középiskolát.

– Akkor már kész felnőtt vagy.

Nyilván a lánynak még ránézésre sincs semmi köze a nagykorúsághoz, mégis ismételten és sűrűn bólogat.

– Hozhatok még valamit? Inni esetleg?

– Jó lesz ez a víz. Teát ilyenkor már nem szabad, így is nehezen alszom, ráadásul ettől a fülledt levegőtől olyan nehéz lesz az ember tüdeje.

– Holnap éjszaka már jönni fog az eső – felel Désirée, nem mintha megnézte volna az időjárás-előrejelzést, egyszerűen így érzi, na, meg látta a felhőket; idő kell nekik, de hamarosan ideérnek.

– Úgy gondolod? Reméljük, lehűl kissé.

Rajtuk kívül még két férfi ül a másik ablak melletti asztalnál. A mezőgazdaságban dolgoznak, a bőrük napsütötte, valószínűleg közvetlenül munkából tértek be, mert – ha ruhát is cseréltek – a szaguk árulkodik. Hetente egyszer-kétszer idejönnek enni, ha késő délután is nyitva tartanak.

Désirée nemigen számít senki másra, leül a konyhába vezető ajtó túloldalán, és könyvet vesz az ölébe; innen szemmel tudja tartani a szobát, míg az ajtófélfa őt kellőképpen eltakarja. Olvas, nem is annyira a könyvben, mint a gondolataiban, mikor belép egy számára teljesen ismeretlen férfi. Nincs ebben semmi különös, a közelben található egy benzinkút, s ha megállnak tankolni az úton levők, onnan már nem nehéz megtalálni a Loncot.

– Jó estét! – lép az asztala mellé szokásos határozatlanságával. – Mit parancsol?

A vendég az ablakokkal átellenben lévő sarokban foglalt helyet; meglehetősen termetes ember, a lány parányi alakja teljesen elveszik mellette.

– Megteszi az, ami ki van írva, meg valami töményet.

– Töményet?

– Inni.

– Ja, csak sör van és bor.

– Milyen bor?

– Hát… – vörös és fehér, mondaná, ám mivel úgy érzi, a férfi ennél többet vár, inkább befejezetlenül hagyja a mondatot.

– Jó lesz a sör – hagyja rá az idegen, akinek szemmel láthatóan nincs sok kedve megismerkedni a helyiekkel.

– Rendben, máris hozom.

– Mikor zártok?

– Ma nyolc órakor.

Egy biccentés a válasz, Désirée pedig elrobog. A férfi félelmet kelt benne, nem, nem azt a szokványosat, mint a többi ember, ez sokkal mélyebbről építkezik, kevésbé intenzív, ám lényegesen átfogóbb és összetettebb; s talán nem is érzelmi fogantatású, hanem tudati. Tudja, hogy veszélyes.

Fél nyolcat üt az óra, már csak az idegen és Désirée rontja a levegőt a vendéglőben. Egy külső szemlélő számára olyan az est, mint bármikor máskor, csupán a tücskök ciripelése kottázza le a csendet, s a mozdulatlanság olyan éles, hogy egybefolynak a tárgyak és a személyek.

A lány azonban érzi, hogy valami megváltozott; talán csak a fogadó levegőjének összetétele az, amely oly szokatlan közérzetet vált ki belőle pillanatnyilag.

Az óriás hirtelen megszólal; Désirée tudja, hogy itt van, hangja mégis mintha úttalan utakon érkezne, s nem is hozzá tartana, pusztán a szél söpörné ide:

– Meg lehet itt szállni valahol?

A lány összerezzen, majd zavartan feláll, hogy szembekerülhessen a másikkal, igaz, a tekintetét gondosan kerüli.

– Öhm, igen, van egy panzió Montrault-ban. Ha tovább megy a főváros felé, biztosan megtalálja; a főúton mutatja egy tábla, merre kell befordulni. Kocsival csupán néhány perc.

– Montrault? Így hívják a helyet?

– Igen. Nem járt még erre?

– Jártam, de nagyon régen. Egyébként gyalogosan vagyok.

– Ja, értem.

Désirée nem kérdezi meg, hogy akkor miként keveredett ide, a város szélére; biztosan stoppolt.

Bár ilyenkor már elhúzódnak a napok, a sötétség lassacskán mégiscsak kezdi beborítani a tájat, s ahogy tótágast hány az alkony, már a baglyok fuvoláznak. Désirée-ben pedig egyre inkább tudatosul, hogy érez valamit ezzel az ismeretlennel kapcsolatban. Nem tudná szavakba önteni, sejtetni is alig, de olyan, mintha kalapot emelne neki az éjszaka, majd elmennének egymás mellett.

– Honnan jött? – kérdezi szinte akaratlan, mintha nem is ő volna az, aki ténnyé kívánja formálni a talányt.

– Innen is, onnan is – a férfi borzasztó lassúsággal kortyolgatja az italát, és alakja alig rajzolódik ki a Lonc sötét bézséből. – Az a fontos, hogy hová tartok.

– És hová?

Braûn ajka mintha egy pillanatra mikroméretű mosolyra húzódna, majd vonásai visszafolynak a helyükre, mintha soha el sem mozdultak volna onnan.

– Keresek valakit, de még nem vagyok biztos benne, hogy meg akarom-e találni.

Talán azt várja, hogy a lány kikezdje a szavait vagy legalább megmosolyogja, de ő teljesen komolyan fogadja:

– A kétség nehéz, az ellentétek szétszakítják az embert, azt kívánja bárcsak ne lennének.

– Ellentétek?

– Igen, bár nem értem, hogy lehet ilyen végletesen szembeállítani őket, mikor a világnak nincsenek tiszta elemei.

– Ilyesmiken gondolkozol a könyv fölött? – bök Braûn a kis zugra, ahol a lány még az imént ült.

Désirée belepirul a megjegyzésbe:

– Hát… inkább csak álmodozom mindenféle lehetetlen butaságról.

– Egyik álmod sem megvalósítható?

– Nem, nem igazán. Ahhoz normálisnak kellene lennie.

– Normálisnak? Van olyan?

– Igen, Amélie, a testvérem nagyon normális – feleli esetlen s keresetlen naivságával –, és azt hiszem, jórészt a többiek is.

– És te?

A férfi hangja egyszerű és roppant változatlan, mintha nem találnának utat feléje az érzelmek vagy bármi más, míg Désirée-t megdöbbenti ez a kitartó érdeklődés a személye irányában.

– Ó, én? Én egy kicsit buta vagyok, és bolond.

– Ki mondta ezt neked? A testvéred?

– Magamtól is tudom. Ő igazából nem a testvérem, mármint nem úgy igazából, örökbe fogadtak minket. Mindannyiunkat.

– Árva vagy?

– Olyasmi. Úgy tűnik, nem kellettem a szüleimnek; megértem, csak rám kell nézni. Bár azt nem értem, Amélie miért nem kellett az övéinek. Ő tökéletes.

– Hm… – mormog az idegen, s e mormogás sem nem helyesel, sem nem cáfol, csupán konstatál.

Két szűkszavú ember összezárva – mással egyértelműen kínos volna, azonban ott van ez valami, alig érezhetően ugyan, de mégiscsak egy hullám, amire Désirée rácsatlakozhat. Merőben más, mint az emberek hálózata, ismerős és békés, mintha egymás felé nyújtanák a kezüket, és ez a láthatatlan miliő rákulcsolná ujjait az övére.

Braûn felnéz a lányra, a szemei sötétbarnák, felszínesek és veremszerűek. Majd villanás, mindössze néhány másodperc műve, mikor a szemek először eltűnnek, konkrétan áttetszőek lesznek, majd fehérre váltanak, mely ragyogásból előtűnik a kékség, meghatározhatatlanul, hiszen sem állandó árnyalata, sem állandó kiterjedése nincsen. Utána pedig elszürkülnek, egyre erőteljesebben száll le rájuk a sötétség, hogy ezt követően visszabukjanak a maguk odújába.

Désirée megrándul, furcsa nesz pörög ki az ajkain, majd elkapja a fejét.

– Mi a baj? – puhatolózik az idegen, és a lány szinte érzi, ahogy az arcában matat; matatása azonban nem céltalan, mintha nagyon is tudná, mire irányul.

– Se-semmi.

– Rémet láttál? – faggatja szinte óvatosan, s elnyúlt, nem túl kellemes mosolya – legalábbis Désirée szerint – kineveti ijedtségét.

A lány zavartan bár, de a legnagyobb határozottsággal felel, ami kitelik tőle:

– Nincsenek rémek.

– Dehogyis nincsenek.

A férfi nem csapja rá a válaszát a másik szavaira, inkább csak meglegyinti vele, s hagyja, hadd terjedjen szét bőrén az érzés.

– Apa szerint Isten megóv tőlük, hacsak nem próbálod meg szándékosan megidézni valamelyiket. Én soha nem merném megtenni.

– Mégis rád találnak.

Vajon miért mondja ezt? S mégis honnan tudja? – teszi fel magának a kérdést Désirée.

– Nem, ez nem igaz.

Tehetetlenül kapja fel a vizet, hogy utána ernyedten vissza is ejtse; s ez a hevesség a szavak értelmére nyilván ellenkező jelentést ruház.

– Mit láttál az előbb?

A férfi türelmesen megvárja, míg a másik végigvergődik a habozás éhes jószágai között, s válaszát latolgatja, hogy végül rájöjjön, egyik lehetőség sem jobb a másiknál.

– A szemei… megváltoztak.

– Milyenek lettek?

– Azt mondják, a szem a lélek tükre.

– És mi következik ebből?

– Magának nincsen lelke, legalábbis nem olyan, mint másoknak. Ilyen is, olyan is, és végső soron megfoghatatlan.

Braûn rámered a meglepetés különösebb jele nélkül, s a lányt frusztrálja ez a látszólagos természetesség, amivel fogadja.

– A szüleid keresztények?

– Igen. Miért?

– Amit tanítottak neked, az nem a teljes történet. Túl összetett a világ ahhoz, hogy pusztán e két seregből álljon. Meg akarsz érinteni?

– Tessék?

A férfi feláll, s a lány karja után nyúl, s kezét a mellkasára helyezi.

– Ezt miért csinálja?

Az idegen belenéz Désirée bamba tekintetébe, mely valahol éppen olyan halott, mint az övé.

– Hát nem érzed?

– Kellene valamit?

– Ha közénk tartozol.

– Én nem tartozom sehova – a lány mélabús, suttogó tiltakozása, melyet erélyessé emelnek a szüntelen kétségbeesés sziklaszirtjei, ahol felerősödik és megsokszorozódik a hang.

– Úgy érzed, a világ idegen föld? Az ember számodra ismeretlen faj? Nekem nyugodtan elmondhatod! – teszi hozzá a másik habozása láttán.

– Én… úgy érzem, valaminek a hiánya vagyok. A tied? Az enyém? Nem tudom. El akarok kapni valami eternálist, de a semmi után futkosok. Vagyok? Inkább csak lennék, volnék valami, ha nem is valaki tán, ha nem is tartalom, érték, de legalább egy kis formalitás. A teremtés előtt ringok, vagy talán már utána? Benne rejtőzhet az elmúlás a fogantatásban? És én valaminek a hiánya vagyok, piszkít az oltár, s fürdet a szenny. Éppolyan üres maradok, kihordasz, eltemetsz, nem mindegy? Van ebben valami feleslegesen szomorú és kényszerű, nem igaz? – pillant fel az idegenre a maga ártalmatlan mocsárszemeivel. S vajon meddig tudják megőrizni jellegtelenségük, s mikor tör előa katasztrófa a maga színeivel? –Látja, úgy érzem, valaminek lennem kéne, hiába hazudok bármi mást. Pedig micsoda badarság, ebben az átkozott világban nekem semminek nem kell lennem. Mert a Semmi nem hiány, hanem elfogadás, béke. Valami, ami a halál lábára lépett.

És ekkor valami megérinti a kezét, valami, ami a férfi testéből áramlik feléje. Igen, olyan, mintha tenyere magába szívná, ki tudja, talán a másik lelkét. Braûn hátraugrik, hogy lerázza magáról az érintést.

– Nem erről volt szó.

Désirée már semmit nem ért, átfűtöttségtől remegő ujjai között felszívódik ez a dolog, behatol a bőrébe, s végigáramlik az erein.

– Mi volt ez?

– Csupán arra voltam kíváncsi, megérzed-e, mi vagyok, de te valami egészen mást tettél. Magadba akartál szívni.

– Ez nem igaz.

– Talán nem szándékosan, de ezt tetted.

– Bo-bocsánat.

– Inkább tartsuk a távolságot! Majd Ő kitalálja, mi legyen veled.

– Kicsoda?

– Meglátod, hamarosan. Köszönöm a vacsorát. És vigyázz magadra! Attól, hogy vonz valami, hogy a részednek érzed, nem biztos, hogy jót akar neked. Lehet, el akar pusztítani, főleg így, hogy akaratlan bármit magadba engedsz, amihez valójában semmi közöd.

– Miért akarna engem bárki is elpusztítani?

– Mert osztoznia kell a lényegén.

Öles léptei átsiklanak a küszöb felett, majd kilép Désirée látóköréből, s egy láthatatlan ajtó becsukódik mögötte lezárásaként valaminek, ami még el sem kezdődhetett.

Ami a Semmiből jött, az csak a Semmiben élhet. Minden más röpke átutazás a világok között. Az élet, a halál gonosz játékok, tréfája az isteneknek, akik nem juthatnak be a vákuumba. Itt nem számít semmi, a világ fogalmai messze szállnak, és egyikünk sem érez késztetést arra, hogy új rendszereket alkosson.

– Szerinted a démonok köztünk vannak attól még, hogy nem látjuk őket?

Amélie valószínűleg már félálomban fekszik húga mellett, mikor az visszarángatja az ébrenlétbe, amit ő oly kevéssé ismer.

– Hm? – mormog álmosan a lány, s oldaláról a hátára fordul.

– Te hiszel ezekben?

– Nem szoktunk a Biblia ezen részével foglalkozni. Miért érdekel? Rosszat álmodtál?

Désirée a vállát vonogatja, mintha a lényeg lényegtelen volna, véletlen badarság pusztán, és a gondolatok megpihennének az utcán.

– Az én álmaim mindig rémálmok, és ha lehunyom a szemem, általában megölnek.

– Mert durva filmeket nézel – vágja rá Amélie, mintha az egyszerű gondolkodás olyan elsődleges szabály volna, melyen minden más alapul, és ásít egy nagyot.

– Talán.

A plafont bámulja; így kevésbé fél, hogy mellette vannak a többiek, és érzi az életet, mely betölti a testüket. Egyébiránt nem ajánlatos a homály műtermébe kukucskálni, mert sajátságos alakokat alkot.

– Amúgy Emma lebetegedett, és valószínűleg nem lesz jobban péntekig, ezért átengedi neked a jegyét, ha még jönni szeretnél.

– Tényleg? De jó.

Ennek azért örül, úgy hiszi, bár aki a hangját hallja, ezt kétségbe vonná, mert tisztán kihallható belőle az – egyébként szándékolatlan – kényszeredettség. Az öröm olyan bigyó, amely képtelen áthatni az érzelemvilágát, hiába fut neki újra meg újra, nem sikerül a behatolás, sőt, ellenséges erők lőnek rá. Nem is beszélve, hogy a város tele van ezekkel az idegen lényekkel, az emberekkel. Talán ha nem tekint a szemükbe, akkor nem kerül át lelkébe a véleményük; ó nem, nem az a cenzúrázott, civilizált változat, melyet alighanem vele közölnének, hanem az, mely tán bennük sem tudatosul, pedig nyílt, meztelen és vad.

A másik ágyban két kicsi gyermek szuszog a tudatlanok elégedettségével, és kint a vihar szele az ablakot kaparja. Itt van – gondolja –, vajon a cseppjei könnyek vagy rosszindulatú szilánkok, melyek többnyire elolvadnak, mire ideérnek? Mint azon a délutánon ott, a játszótéren. Még egészen kicsi voltam, s valószínűleg tökéletesen buta, s mégiscsak én voltam, s ennek megvoltak a maga vonzatai.

Mi jut eszedbe róla? Móka? Vidámság? Gyerekkor? Désirée egészen más színben látta. Van benne valami taszító, az a sok gyerek… Soha nem szerette őket, pedig ő is egy volt közülük; legalábbis ezt mondták. De lehet egyáltalán gyereknek lenni? A sok szörnyűség, amit érzel, hamar komollyá tesz – gondolja a múlton rágódva –, és mélyen belül ott szuszogott bennem minden borzalom, melyet még talán nem is láttam, melyet még meg sem éltem.

A homokban guggol a kellemes, napfényes délután hátterével, körülötte túlhevített gyerekek hangyabolya, a szülők csendes beszélgetése a padokon, s a zsivaj életre kelti az árnyas parkot. Akár még szívmelengető is lehetne. Ha volna szíved. Vagy ha olyan szíved volna.

Egy botot markolászik, s azzal firkál ügyetlen tartalmat a semmitmondó homokszemcsékre. Egy pedáns tojásfej, bele két pötty halacskák közé szorítva, az egyik kicsit feljebb, középen jobbra mutató relációs jel, lent egy tagadhatatlanul feltöltött száj, a fej körül ahány hullám, annyi felé száll a haj. Megbámulja az alkotását, hiába, a reménynél csak a büszkeség élhet tovább. Körültekint a sok idegenen, akikből olyan érthetetlen energia árad, majd felsóhajt. Egyedül van. Mindenki ezt állítaná, pedig milyen hiszékenységre vall mindig abban bízni, amit mások hajlandóak önként feltárni előttünk, belekapaszkodni a vízköpő faragott pofájába, mikor ott áll mögötte egy egész épület. S vajon mi járhat ennek óvodáskorú gyermeknek a fejében? Ó, pusztán az, ami évtizedekkel később is járna, ha nem bukkanna rá az igazságra: még csak hat évet töltöttem le az életből, melyre ítéltek, de már kezdtem megásni képzeletben az alagutam, bárhova is vezet az.

Hirtelen ránéz, igen, ez nem csak pillanatnyi elmezavar,a pontszemek megmozdulnak, és a lányra tapadnak. Felugrik, éhes hűvösség kúszik fel a lábaiban, s agyában valami megbabrálja a biztosítéktáblát.Beszaladaz egyikgesztenyefa mögé, s reméli, hogy pusztaképzelődés az egész.

Szellő csiklandozza meg a bőrét, s ad hangot a leveleknek, micsoda zagyva párbeszéd, nem értheti senki más. A napsugarak úttorlaszba ütköznek az eső ígéretével. Azt mondják, az eső egyszer márkis híján letörölte az asztalról ezt a világot; egy bárka mégis megmaradt, a fene enné meg.

Deújra közeledik. Közeledik, érzem, a vihar. A lábai itt toporognak az ajtó előtt, s neked be kell engedned.

– Velem jössz, édesem?

Megdermed; a hang halk volt, talán n

em is volt, csupán áttűnés két világ között. Óvatosan tolja feljebb a szemgolyóit, hogy leszedje forrását a fáról, de nincs ott senki. Akkor mégis miért keresi meg anyját, s bújik a szoknyája mögé?

Nem tudom, vajon csakugyan Ő kergetett-e, vagy pusztán magammal játszottam rémisztő fogócskáim. Hisz, mikor menedékre vágytam, feléje szaladtam. De nem mindegy, hogy az illúzió egyolyan délibáb, mely mögött nincsen semmi, vagy egy árny, mely a fogait kívánja elrejteni.

És Désirée látja, az eső szemfogai miként fúródnak bele az emberek húsába,s hogyan önti el a vér és a verejték ezt a tiszta parkot. És a szél, ó, a szélkifütyül minden kétségbeesést. És ő?A kép rásimul az idegeire, és feloldja a feszültségét.

– Gyere te is, kicsim, siessünk haza! Nem hoztam esernyőt – szól anyja, aki igyekszik összeterelni a felbolydult nyájat. – Mi a baj, kincsem?

– Semmi… semmi baj nincs – s kacagnia kell, ahogy az emberek – mint sérült csigák – húzzák maguk után a vércsíkjaik.

Ó, nem, hogy is képzelhettem, ha beengeditek a vihart, elpusztultok. Bizonyosan én is, de némelyek szerint számít, hogy az ember idegen földön nyugszik-e, vagy otthon. S ő maga sem veszi még észre, amit később így fogalmazott meg magában: ó, ezek az emberek, fogalmuk sincs, hogy az árnyék a szememben talán nem is egészen én vagyok.

Aznap este egész Farèntos felett eleredt az eső, és az ég nem akart kitisztulni az elkövetkezendő napokban sem. Különös ez az állapot, mikor a nappal olyan, mintha este volna, s éjszaka – mikor a felhők szétfoszlanak – a Hold és a csillagok oly erőteljesen ragyognak, mint még soha azelőtt.

– Ez lesz az – Amélie az egyik sorra mutogat, mintha Désirée ilyen messziről meg tudná állapítani, pontosan melyik az.

Nagyjából a nézőtér közepére szól a jegyük, nem mintha – így utólag visszagondolva – bármit is számított volna. Még akad néhány perc a darab kezdetéig, és ő a székben fészkelődve igyekszek elkerülni mindenfajta szemkontaktust ellentétben Amélie-vel, aki a páholyokat pásztázza.

– Keresel valakit?

– Elvileg itt kellene lennie az egyik csoporttársamnakis; beszélni akartam vele.

Milyen szépen felöltözött, dús, hol kissé hullámos, hol inkább egyenes haját feltűzte, csak egy-két tincs lóg le neki két oldalt elegáns pajkossággal. A fülében ékszer, a születésnapjára kapta, olcsó kacat lehet, de bőre hátterével életre kel. Désirée a nővérét bámulja, vagy csupán feléje sikerült elbambulnia, majd mikor Amélie húga felé kapja a fejét, szemei kijjebb másznak a homályból, és fókuszálni igyekeznek.

– Még nincs itt. Mindenhonnan elkésik. Behoztad a vizet? – pillant Désirée kezére.

– Igen. Nem szabad?

– Szerintem nem, de már mindegy.

– Mikor indul haza a busz?

– Nyolc előtt ér véget az előadás, ilyenkor még bőven járnak, majd meglátjuk, melyiket érjük el. Már haza is szeretnél menni?

– Nem, persze, hogy nem – motyogja Désirée, és az üveg borítását piszkálja.

– Érezd jól magad! Nincs okod rá, hogy ne tedd.

A tipikus jóindulatú, ámbár hatástalan válasz – gondolja a lány –, és magában már egy másik világban jár.

– Megbeszéltem anyával, hogy néhány napra elutazom a barátaimmal a nyár folyamán. Ha elengednek és szeretnél, te is velünk jöhetnél.

– Nem szeretnék zavarni. Jó itthon.

Az üvegen elszakad a papír, és néhány nyugdíjas helyet foglal a mellettük álló székeken. A színpadon meglebben a függöny, valószínűleg az utolsó simításokat végzik a díszleten, de benne, benne az égvilágon nem történik semmi.

– Nem unalmas mindig otthon ülni?

Désirée apatikus csökönyössége nem fog elmúlni néhány biztató szótól vagy ettől az aranyos unszolástól. Ha ki akarod ugrasztani a nyulat a bokorból, rá kell lőnöd, ha fel akarod kavarni a szélcsendet, nyomást kell gyakorolnod a levegőre.

– Nem, nem az. Minden más az.

– De a könyveket szereted. Tanulhatnál te is irodalmat.

– Nem érdekelnek mások meséi – nem csoda ez a folytonos tagadás, már az első szava is ez volt: ne-em. – Én a sajátomat akarom megélni. Kár, hogy a mesék a lapon maradnak meg a képernyőn.

Amélie sóhaja átmeneti szünetet teremt az emberi gondolatok felesleges megosztásában, majd újra a próbálkozás, mely semmiféle pozitív hatást nem képes kifejteni a mellette ülőre.

– Jót tenne neked, ha barátokat szereznél a korosztályodból.

– A barátok kihasználnak.

– Nem mindenki akar rosszat.

Szinte megmosolyogtatja ez az általa naivnak tartott megjegyzés, és fel is bosszantja.

– És ha én mindenkinek rosszat akarok?

– Ugyan, miért tennéd?

– Fogalmam sincs. Talán… a véremben van.

– A véredben?

– Nem gondolkodtál még ezen? A származásunk meghatároz minket, ha akarjuk, ha nem. Legyen az bárhol:az embernek ki kell állnia az eredete mellett. Így vagy úgy.

– Köszönöm… köszönöm, hogy segített – motyogja helyette félénken, s próbálja nem megtenni, amit máskor nem mer megtenni: nem a szemeibe nézni.

A Nő biccent, mintha mi sem volna természetesebb.

– Nincs mit – aztán hozzáteszi: – Nem mindig teszem meg.

– Öhm… – a lány egyébként is bizonytalan reakciója megtorpan, s helyette enyhén megrázza a fejét. – Ezt nem igazán értem.

– Néha végignézem. Érdekes látvány.

A másik bizonyosan észreveszi vonásain a mérsékelt döbbenetet, mert oldalra billenti a fejét és elmosolyodik; beteg a mosolya, és vadító.

– Öö… Értem – feleli Désirée fojtott hangján, és sikerül lehajtania a fejét, igaz, e mozdulat szinte fáj.

Gyűlöli, ha bámulják, és Ő mást sem tesz, mintha olyan érdekes látvány volna. Bár szólni nem szól semmit, tömény jelenléte annyira érzékelhető, hogy újra meg újra beleszédül. Bizonytalanul tesz egy lépést előre, úgy tetszik, engedélyre vár a távozáshoz, majd ismét ráemeli a tekintetét.

– Köszönöm még egyszer, és…

Azonban Ő komótosan a szavába vág:

– Ne kísérjelek el?

Désirée a szemébe pillant: most komolyan a tudatlanság gondolatával fogunk játszadozni? S érzi, a másik hallja, s azt feleli: ki tudja?

– Hova? Haza? – szól immár hangosan. – Innen már nincsen olyan messze.

– Tudom – s még véletlen sem erőltetné meg magát, hogy túllépjen semmitmondóságán.

– Értem – motyogja a lány gyámoltalanul, s igazán nem lehet hibáztatni, hisz a másik oly gúnyos fölényességgel és élvezettel nézi, mintha képes volna lekacagni az égboltot a helyéről.

– Hány éves vagy?

– Tizenkilenc.

– Fiatalabbnak nézel ki.

– Igen, tudom. Az is vagyok, mármint szellemileg meg lelkileg.

– Talán – Désirée látja, hogy elgondolkodik a válaszán, még ha agya gyorsabban is forog, mint ahogy ő beszélni képes. – Zavar?

A lány mosolya keserű, s táskája pántjait kezdi el piszkálni.

– Ó, sok minden zavar.

– Változtathatnánk rajta.

– Nekem már mindegy. Nincsenek céljaim és vágyaim. Nem szeretek és nem akarok semmit. Megváltozni pedig lusta és gyáva vagyok. Ezt a világot nem nekem találták ki.

– Hazudsz – ó, a hamisítatlan közönyösség szájából milyen egyszerűen hangzik minden, pedig a világ nem ilyen, a mienk nem. – Valószínűleg magadnak is, végtére könnyen rászedhetőnek tűnsz. Ó, nagyon is érdekel még téged, ha nem érdekelne, most nem bőgnél.

– Mit akar tőlem? – pillant rá Désirée a könnyeken keresztül, melyek a szavakkal együtt buktak ki belőle.

– Van, amit felesleges kiszakítani a környezetéből – szól kimérten, és hátat fordít neki jelezve értékét, melyet nagyon is jól ismer.

Hagyja elmenni? Ezt diktálja a természete, ám ahogy távolodik, érzi, belőle is kikopik valami.

– Nem tehetek róla – szól utána elkeseredetten. – Nem tehetek arról, hova és milyennek születtem.

– Lényegtelenek. A hibáid, a gyengeséged, az elesettséged. Ha viszont nem vagy képes leküzdeni kicsinyességed, nem az vagy, akinek gondoltalak. Nem is baj, ebben az esetben minden sokkal egyszerűbb.

Ennyi volna? – gondolja. – Az elutasítás olcsó és banális. És fáj, annyira fáj. Hagyhatnám letűnni alakját, hadd nyelje el, ami idehozta, de a hatalma a hatalmam, és jelenléte ezer rezgés, mely a levegő hullámain keresztül engem is elér.

– Megérdemlem a megvetését, akárcsak a lenézést, s meglehet, hogy sokszor mondtam, de sosem kértem elnézést – szól; ó,a hullámverés állhatatos ereje fenyegető sziklákat képes kivájni a partokból, s mégsem több, mint a Hold vonzóerejének engedelmes játéka. – S ha azt hiszi, hogy ennyi idő alatt kiismerhetett, téved. Nem tud Maga semmit. Ami a másik oldalt illeti: komolyan azt hiszi, hogynem látom? Igaz, foltokban láttalak csak, egy vázlat voltál bennem, s az óra fáradtan rak abroszt a varázshegyre. Erre az átkozott hófehérre pancsolom az éjed, és a tárgyak a derengésben mind rólad mesélnek. Én vagy te? Ki lehetett a szörny? Őszintén, a fene tudja, Csak hallgattuk, hogy a málnaszörp miként dúdol az alkonyban. Őrült vagy, s én őrült vagyok, mese, vicc vagy hülyeség, csak egy firka vagy a gyűrött lapon, s én a sorok közt az üresség. Hülye egy játék. Tudom, ki kellene ugranom, de a mélység magasabban van nálam, szállni pedig nem tudok, hiába lökdösöd a vállam. Sajnos, lét és halál közötthatár, és a fene vigye, status quo van, így tovább billeg korhadt talpán alattam a libikóka.

Alakja kőoszlop, mely feloldódik a homály tengerében, majd megmoccan, mintha inger érné az elérhetetlenséget.

– Látod, ez már jobban tetszik – s Désirée-re villan a tekintete. – Csupán meg kell találni a módját annak, hogy előcsaljuk eredeti változatod, melyet nem ronthattak meg a körülmények. S úgy tűnik, eszköze a düh, tiszta, gyermeteg és naiv.

– Direkt csinálta, nem igaz? De engem nem érdekel – ölti magára gúnyát a lány akarattalan, s bárki szemére vetné ezt, letagadná. – Ha nem kell az egyik, nem lesz köze a másikhoz sem.

Érdekes, hogy két, egymáshoz közel álló személy jelleme mint folyik egybe, mint formálja az egyik a másikat. Vajon itt is erről van szó? Vajon újat kapott tőle, vagy csak visszakapta lényegét?

– Azt nem te mondod meg – eléje toppan öntudatos és ruganyos lépteivel; különösebben nem magas, mégis, mintha néha megnyúlna az alakja. – Tálcán fogom kínálni neked a sorsod, s neked még a kezed sem kell kinyújtanod érte. Megteszem én helyetted.

Désirée látja felemelkedni karját az arca előtt, majd lecsapni rá; teste megpördül maga körül, és ő a földre zuhan. Tenyerével igyekszik felfogni az ütközés hatását, de így is beveri a térdét, ami átkozottul fáj; de nincs idő a zokszóra, mert önsajnálatából gyorsan kiszakítja a Nő értetlen kiáltása:

– Mi a…

Kezére pillant, mellyel az imént megütötte a lányt: mintha villám cikázna rajta végig néhány másodpercre, majd semmi. Különös módon nem terjed tovább a testén, és nem hagyja maga után a Lichtenberg-féle ábrát sem. Désirée riadtan tekint fel rá a földről, s mintha a látványtól egy pillanatra leállna a keringése.

És az eső elered körülöttük.

– Én… – habogja, s bármit megadna, hogy máshol legyek. – Ezt nem értem. Nem értek semmit.

A Nő feléje nyújtja a karját, valószínűleg azért, hogy felhúzza, de a lány elhúzódik.

– Ne, kérem, hagyjon… csak hagyjon békén!

– Mérges vagy rám, nyilvánvaló. Megijedtél? Tudod, olyan volt ez, mint mikor megcsikar egy kölyökmacska. Fáj egy kicsit, de nem törődsz vele, mert tudod, könnyűszerrel kitekerhetnéd a nyakát. Ne hemperegj hát ott a földön!

Megragadja Désirée karját, és felrántja; a lendülettől a lány finoman nekiütközik a testének, és a karjai csontos ágakként fonják körül.

– Jól van, nincs semmi baj – milyen kedves a hangja, milyen édeskés, mintha csak az anyja volna, szinte már beteges.

Mégis, milyen kellemes itt, mintha idebent megszűnne a külvilág, s a béke frázisa tartalmat nyerne. Behunyja a szemét, ahogy a blúzába fúrja a fejét, és akkor az érzékek uralma megszűnik, és ővégre szabad lehet, mint az űrben magányosan sikló szemét. Mégis több ez a nemlétezés állapotánál, igen, tudja, hogy van, lényegtelen, hogy ki, miért és hol. Nem kell senkinek elfogadnia – gondolja –, és én mindent megtagadhatok. A Semmi állapota. A homályból ölt testet, egészen egyszerű, még ő is megértheti, és végtelen, s kompatibilis testként a részévé válhat, a részévé… Braûn szavai jutnak az eszébe: "Attól, hogy vonz valami, hogy a részednek érzed, nem biztos, hogy jót akar neked. Lehet, el akar pusztítani… Mert osztoznia kell a lényegén."

Látni véli a másik gúnyos mosolyát, ahogy feje búbja fölé hajol, és megremeg. Nem, képtelen rá, képtelen eltaszítani magától, ez a tétlenség túl vonzó, túl vonzó felváltani a láncokat a feltételnélküliségre.

– Ne… – erőtlenül löki el testét a testétől. – Ki maga?

A Nő ránéz azokkal a fátyolos szemeivel, mintha nem látna, ó, pedig mennyi mindent látott. És a lány csak ekkor veszi észre, hogy az eső kikerüli őket.

– Mi ez? És mi történt az előbb?

– Az előbb? Az én erőmet használtad fel, ez igazán nem szép dolog.

– Tessék?

Az idegennek azonban esze ágában sincs kiküszöbölnie értetlenségét.

– Én csak arra vagyok kíváncsi – folytatja zavartalanul –, vajon ez mivé tesz ez engem. Gyengévé?

– Nekem nem kell az ereje, bármit is jelentsen ez.

– Ó, dehogyisnem kell – búgja. – Az emberek nem bírnak természetfeletti képességekkel, ahhoz, hogy általuk varázslásnak nevezett tetteket hajtsanak végre, valakinek meg kell osztania velük a sajátját. Én pusztán attól félek, mivé válna ez a kezedben.

– Ugyan, miért válna ez bármivé is?

– Mert jogod lehet hozzá.

– Mégis ki a franc maga? És mit hisz, ki vagyok én? – a kérdés már percek óta lóg értelmetlenül a levegőben, de hiába vágná a másikhoz, az folyton kikerüli.

– Az előbbire túl korai lenne még választ adni, nem is szólva arról, mennyi minden van, mire te magadnak kell rájönnöd, hiszen az utóbbit még én sem tudom biztosan.

– És ha nem jövök rá? Itt hagy?

– Nem, ha te nem akarod, de ebben az esetben egészen más természetű lesz a kapcsolatunk. Szóval? Indulhatunk haza?

– Az a hely nem az otthonom.

A Nő tekintete – mutasson bármit – nagyon is éber, ezt a lány tisztán érzi, mintha ezek a szemek lézersugárként rágnák át magukat rajta, míg ő hiába fürkészi oly vigasztalanul a másik életrajzának borítóját, pupilláján hályog, agyát pedig levágták a hálózatról. Ó, micsoda hátrány a hiány, mikor valakinek semmije nincsen, ám itt a hiány lényeggé lett.

– Látom, nem akar választ adni, de esküszöm, ha nem adja, elveszem. Itt áll fölényesen tudva, hogy úgy vágja be magát a lelkemig, ahogyan tetszik, míg a Magáéhoz nem vezetnek utak. Fel kell őket építeni. De mégis hogy építkezzünk, mikor bármerre lépünk, aknákba ütközünk.

– Ebben az esetben meg kell tanulnod repülni, jó magasan.

– Vagy meg kell tanulnom leásni a földbe, jó mélyen – mintha a Nő szemében lévő fények szikrát szórnának az övében. – Lényegtelen. Ahol az út már nincs tovább, és körülötted minden hazudik, vigyázz, mert kívül tágasabb, s ki győzni akar, elbukik. Ne feledd e mondatot: ha felébredek, meghalok.

– Ki mondta ezt neked? – a tudakozódás enyhe döbbenete és kelletlen felhangja nyilvánvaló, azonban nem lehet belőle egyértelmű következtetéseket levonni.

Az ellentámadás elkerülhetetlen, ám már döntött, felvette a fegyvert, bármily ártalmatlan is legyen néhány gondolat – nem mindig az –, s bármily kusza és nevetséges ez a jelenet, főképp az ő alakításával.

– Nem tudom, talán Maga, mikor nem figyelt oda, vagy mikor nagyon is figyelt. Nem igaz?

Szúrós tekintete, akár a sün páncélja, kissé kellemetlen, egyébként ártalmatlan, még szerencse, hogy itt ez az idegen és beazonosíthatatlan lény, mely akarva vagy akaratlan táplálja a tudását és az erejét, és csak ez számít. Ó, érzi az erőt, úgy kel benne életre, mintha a sajátja volna, s mintha nem venne el belőle semmit, s nem is adna hozzá, mintha ő maga volna a robbanószer és a gyújtószerkezet, a Nő pedig a detonátor, ami beindítja.

– Érdekelnél, pusztán az a gond, hogy bármily meghunyászkodó, nyüszítő kis teremtés vagy is, ott belül, mélyen soha nem fogod megadni nekem magad. Mert meglehet, a többieknek van igaza, egy részed belőlem van, s a többi… túlmutat rajtam. Ebben az esetben viszont…

– És ha megkapja? Az engedelmességem.

– Ó, milyen őszinte a tekinteted. Te tényleg azt hiszed, ez ilyen egyszerű? Nem is vagy képes a hazugságra, nem igaz? Nem vagy hozzá elég bátor, sem elég okos, hogy jól csináld. Legyek én is őszinte? Kellesz nekem. Nem, ez így nem igaz. Az enyém vagy. És kellünk egymásnak. De meg kell értened, ha ellenem fordulsz, mindent elveszítesz. Rosszabb lesz a halálnál. Megértetted? – s rávillannak azok a hol gonosz, hol kedves szemek, melyek véletlenül sem szolgálnának magyarázatul miértjükre és jellemükre.

– Igen, igen, persze – hebegi fel sem fogva a szavak értelmét, oly valószínűtlenek.

Közelebb lép a lányhoz, a pupillái ijesztően kitágulnak, ragyog bennük valami, valami, amit ti őrületnek mondanátok, pedig olyan, mint egy kifordított égbolt, mely kizárólag föléjük borul.

– Milyen gyönge vagy, nem csoda ilyen környezetben, pedig érinthetetlen anyagban fogantál. Ezt mondják.

A Nő ujjai Désirée homlokához érnek, és kisimítják azt a néhány száraz, törött szénaszálat az arcából, ami a haját alkotja.

– Kik mondják ezt?

Minden megválaszolatlan kérdés meg nem nyílt lehetőségeket rejt magában, s minden megválaszolt a tévút veszélyét.

– Az most nem lényeges. Most az a fontos, hogy megismerjelek.

Egyszer olvasott azokról az ijesztő fekete lyukakról az űrben, melyek kitátják a szájukat, hogy magukba szippantsák az arra tévedőket. Itt vannak, s bárhogy is igyekszik nem bírja összezárni az állkapcsukat. Mintha tisztán hallaná a szavakat: meztelen leszel, és tiszta, mint Éva egykoron. El fogod felejteni, mi a különbség jó és rossz között. El fogod felejteni, mi voltál, minek kellene lenned, a gondjaid, a gátjaid, a sablonokat. Hogy azzá válhass, amivé én akarom, csakis azzá. Érdekes játéknak ígérkezik.

Vajon a másik gondolatai ezek, vagy a sajátjai? Nem, ettől a nyugodtságtól és komolyságtól kirázza a hideg, s egészen a csontjáig pirul, hogy aztán zavarában odébb rúgja a tekintetét. Az a ridegség, ami uralkodott az idegenben, lepipálta a Föld sarkait. Egy őrült kellene hozzá, hogy a jégtakarót sivatagnak lássa.

Ó, de Éva csupasz bőre megnyúlik, a kígyó alakját ölti magára, s azok a félbevágott kígyószemek olyan kékek, mintha az Övéi volnának. Nem, a hit éppoly távol áll Désirée-től, mint a hitetlenség. Ez nem lehet igaz. Körbepillant egy biztos pontot keresve arról a bizonyos másik oldalról, ahol a ti világotok terül el – milyen közelinek hat, s mégis mily távoli –, egy pontot, amibe belekapaszkodhatna.

– Mondd csak, mit gondolsz: ez itt a valóság?

Ilyen az, mikor két lény képes olvasni a másikban, s hogy titkaikat elrejtsék a másik elől, kétséget kell támasztaniuk

– Fogalmam sincs – rázza meg elveszetten a fejét, s érzi, a kétségbeesés már a sarkában lohol. – Fogalmam sincs.

S az a deszka, amin világok között egyensúlyoz, meginog alatta.

– Azt hiszed, hallucinálsz?

– Én nem szoktam hallucinálni – vágja rá minden aggálya ellenére, mintha ezzel bizonyítani akarna valamit magának meg másoknak is.

Egy adag szkepticizmus telepszik le a Nő arcára:

– Mások is ezt mondják?

– Mások vakok.

Ő nem felel elsőre, elgondolkodva bámul a lányra, mintha csak a lapokat nyálazná át egy könyvben. Vajon milyen mélyen képes belé látni? Meddig viszi le a tekintete? S vajon ki tudná zárni?

– A vakság néha áldás.

– Ó, tisztában vagyok vele.

– Tudod, te miért sejtesz annak, aki vagyok?

– Mert belemászott a fejembe?

– Talán.

– Azt mondta, segít, mégsem árul el semmit – veti Désirée a szemére a gyáva emberek hirtelenségével, majd ahhoz méltóan be is húzza a nyakát.

Ő bezzeg nem gyáva, keveredik benne a megfontoltság egy jó adag abnormalitással, ami a lányt is labilissá teszi.

– Ó, tudhatnád, édesem: ha megtalálod titkaim sírját, akkor ásnom kell egy nagyobbat.

Farkasszemet nézünk – gondolja Désirée –, Ő a sosem voltak magabiztosságával, én pedig az elveszettek belenyugvásával, s tudom, hogy minden törvényszerűség nektek kedvez. Ám ha feltekintesz az égre, és erősen rámarkolsz, tudod, édes, talán magadra ránthatod a világot. Ó, elismerem, egyöntetű tudatlanság alkotja a jellemem, és a mindentudás játékait elvetem. Mert azt mondják, a tudás előre visz, de ha ezt elfogadom, akkor hagyom, hogy a lét szentségét a kartácstüzek kinevessék. Pedig mi jogon pusztít élettelen élőt? És látom őket fellobbanni az íriszén, a repeszek lepattannak a cipőm orra előtt, és néhány áthasítja a nadrágom. Megkarcolnak, azonban ez semmi ahhoz képest…

– Jól látod, édesem: szörnyű dolgokban lesz még részed, s ha túl akarod élni…

– Nem akarom túlélni – már megint ez az értelmetlen makacsság, ami nem a szív, sokkal inkább a gőg válasza.

– Helyes.

– Honnan tudja? Honnan tudja, mi fog történni?

– Ez egészen egyértelmű: segítek előidézni.

– De miért?

– Kíváncsi természet vagyok. Érdekel, miként reagálnak az emberek.

– Ezért megöleti őket?

Gyanakvása jogos, a másik viszont gyakorlott a félrevezetésben.

– Nem. Egymást ölik meg. Meglátod, eljön az idő, mikor nem fogod ilyen egyértelműen elutasítani mások halálát.

Egy-egy kocsi elhajt mellettük, a házakban kigyúlnak a villanyok, idekint megindul az éjszakai élet minden szépségével és mocskával, s a lány úgy érzi, hogy a két világ közül egyik sem akarja beengedni. Nincs más választása, az egyikbe be kell törni.

Elutasítani mások halálát? És még ő az egyszerű! Elég volt – gondolja –, most már elég ebből az álomból, hol nem én irányítok.

– Azt hiszi, mindent lát? Ó, nem, semmit nem tud rólam. Megvetem magát. Mások elpusztítása nem élvezet, hanem szükségszerűség. Nem egy ember halála. Az értelmetlen. Hanem az összesé. És ha én elveszek egy életet, az tudatos lesz, nem játék, nem két fenevad összezárása, hogy győzzön a jobbik.

A Nő Désirée indulatosságát olyan groteszk nyugalommal fogadja, mintha a szavak papírlepkékre volnának felírva, s úgyis elnyeli őket vagy a szél vagy tűz.

– Te sem vagy jobb nálam. Sőt…

Vajon ez a pillanatnyi villanás a sötétségben a közeledő tömegközlekedési eszköz fénye vagy a világítótoronyé? Vajon vonásainak eredeti helyükre való visszacsusszanása az ajtó lapjának visszakerülése a keretébe vagy a felépítmény földig rombolása, és a természetes környezet helyreállítása?

– Beléd vagyok kódolva, és nem is tudsz róla, akarni pedig talán végképp nem akarod.

Ezen utóbbi, közel sem újszerű gondolat kikerülését okvetlenül szükségesnek tartja függetlensége érdekében, s inkább a mondat első felére koncentrál.

– A jó és a rossz a dolgok kisarkítása és leegyszerűsítése. És tudja, mit? Mi mindannyian halhatatlanok vagyunk. Emberek nélkül nincsen semmi. Istenek, ördögök, angyalok, démonok… ki tudja, léteznek-e? A mi vállainkon épül fel a Világ. Az ember alkotja teremtőit és pusztítóit, s ha a drágalátos Isten megkívánja, hogy a Mennyre vagy a Pokolra koncentráljunk, teremtett volna oda minket. A világ egy szar hely, az emberek szörnyetegek, azonban ha úgysem lehet másképp, értelmetlen rendről vagy rendetlenségről beszélni. Az élet és a halál jelentéktelen, csupa mese, amivel ijesztgetnek minket. A lét permanens, a születés s az elmúlás csak egy-egy kis epizód, elhanyagolható közjáték. Mert egy golyó a szívbe csupán annyi, mint tűszúrás az univerzum érrendszerébe. S az univerzum annyi, ameddig az elméd ellát. S te annyi vagy, ameddig álmaid felérnek. S én neked adom az álmaimat, valósítsd meg vagy törd össze. S neked adom az életemet, szüljél újjá vagy tegyél tönkre.

A gyerekek szokás szerint több zajt halmoznak fel, mint amennyi tér van a házban. Amélie természetesen közöttük ül, ez elkerülhetetlen, figyelembe véve, hogy komoly harcok szoktak volt folyni azért, ki csücsüljön melléje. Ezért Mme Favrés készített egy egész kis beosztást, és kilógatta a konyha falára, így nem lehet többé kavarodás.

Désirée hallja, ahogy Amélie odakint a csipetcsapatot csitítgatja:

– Majd ebéd után folytatjátok a játékot, most fejezd be szépen a levest.

Ő maga a benti asztal szélére húzódik, háttal az ablakoknak, és az ételre koncentrál. Néhányan szeretik látni a panorámát, azonban a lány az üres falon is képeket lát, ha ő vetít, ha nem.

– Désirée! Désirée! – anyja valószínűleg már sokadjára szólítja a nevén, mire feleszmél. – Gyere, hozzuk be a másodikat! Úgy elbambultál.

Soha nem gondolt bele, hogy valószínűleg egy nem túl okos asszony a mostoha anyja, mert a jelleme ennek a ténynek a jelentőségét teljesen elhalványította. Jó ember, megcáfolja azon meggyőződését, miszerint nincsenek jók, csak kevésbé rosszak; igaz, van, aki úgy tartja, egy példa nem példa.

– Majd kiterítesz, ha végzett a mosógép? Olyan szép idő van, gyorsan megszáradnak a ruhák, és friss nyárillatuk lesz.

– Igen, persze.

Ebéd után lavórba pakolja a ruhákat, és a ház előtt kifeszített kötelekre csipeszeli őket. Unalmas vagy csak nyugalmas? Ő az utóbbit választaná, azonban nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy ebben a nyugalmi állapotban még soha nem fogalmazódott meg benne, mit is jelenthet az a titokzatos és távoli szó, hogy élet.

Amélie melléje lép, hogy segítsen, s a fény, mely az egyikük szemében gyökeret ereszt, s szirmokat bont, a másikéban idegen légtérbe tévedt repülőként lövik le, s még létezésének gondolatát is kiirtják.

– Pénteken mész be Farèntos-ba? – kérdezi tőle Désirée.

– Igen, délután vizsgázom. Utána pedig Emmaval elmegyünk a színházba.

Amélie már egyetemre jár, és irodalmat meg mindenféle bölcsészdolgot tanul, bármit is jelentsen ez. Désirée irigyli a kiegyensúlyozottságát, amivel a munkához áll, s melynek segítségével úr marad a problémákon. Őt nemigen érdekli, amit az okos emberek összeírtak, csupa érthetetlen, unalmas szöveg, a szavak kötöttsége bezárja, ő pedig szabadulni akar azoktól béklyóktól, melyeket mások természetesnek vesznek. Hiszen miért ne lennének azok? Az emberek életének építőelemei, mióta világ a világ. Azonban bárhogy is nézi, ez a faj idegen, ez a világ nem a hazája, s egy szót sem ért abból a nyelvből, melyet beszélnek.

– Én nem mehetek?

– Sajnos már elfogytak a jegyek – húzza el szép száját Amélie. – Majd legközelebb.

– Értem, persze.

A válaszban megértés, feltétlen elfogadás, a lélekben pedig valami, ami nem hajlandó megmutatni az arcát még Désirée-nek sem, nemhogy másnak. Elfordítja a fejét, és idegesen markol bele a csipeszeket tartalmazó kosárba. Az elnyomás megadást kíván, a szabadulás vért, a lány az előbbit választja, de a szörny benne a másikat.

– Ma még be kell ugranom a könyvtárba, vigyek vissza a könyveidből? – kérdezi Amélie, akibe nem fúrnak utakat azok a hullámok, melyek testvérébe kapaszkodnak.

– Ha szeretnél – vonja meg beesett vállait. – Úgysem olvasom ki őket.

– Miért hoztál ki olyan sokat?

– Dísznek. Megnyugtatnak.

Nevetséges válasz? Talán, de legalább igaz.

– Amélie! – egy kisfiú visítása hasít bele kellemetlen a beszélgetésbe. – Meglöksz?

A hintán ül, amit apjuk rögzített a juharfa egyik alacsonyabban fekvő ágára.

– Egy pillanat.

– Hogy van neked ennyi türelmed hozzájuk? – a fintor az arcán taszító és hitvány, s az undor, amit érez, legalább annyira irányul maga, mint mások felé.

És ami a legrosszabb, Amélie hangja őszinte, szívből jövő:

– Aranyosak.

Időbe telik, mire rájön, hogy mindenkinek megvan a maga szerepe ebben a világban; nem tehetünk róla, mit osztottak ránk, iszonyodhatunk tőle, belebetegedhetünk, el kell játszanunk, mert az ellenkezés nem vezet sehova, s az egyetlen kilépési lehetőség a halál. De még itt vagyunk, a jelenben, s Désirée tudja, hogy soha nem értheti meg a fájdalmon és gyűlöleten kívüli valóságot.

– Én este valószínűleg apának segítek a vendéglőben – jegyzi meg, igaz, nem gondolja, hogy bárkit is érdekelne. – Utána nem fekszünk ki a fűbe, és bámuljuk a csillagokat?

– Ilyenkor már sok a szúnyog, de ha szeretnéd, kijöhetünk.

– Igen, igaz, ezt elfelejtettem. Találkozol Roger-vel?

S tónusában lehet valami, mert Amélie enyhe ellenállást fejt ki vele szemben:

– Csak barátok vagyunk.

– Azt mondtad, rendes fiú.

– Igen, de… nem szeretnék elsietni semmit. Lehet, hogy kialakul kettőnk között valami, de szeretném biztosan tudni, hogy Isten is áldását adja-e a kapcsolatra.

– Értem – jó, egyáltalán nem érti, de vita esetén képtelen volna érvelni. – Egyébként jóképű.

Ez egy biztos pont, mondhatni nyilvánvaló, ezt csak nem tévesztheti el. Amélie úgy felel, mintha nem számítana, amivel nem is lenne baj, ha Désirée nem érezné képmutatásnak. Pedig a képmutatás szükségszerű, sőt, hasznos az emberi kapcsolatok fenntartása szempontjából.

– Igen, az.

– És nagyon fiatal – teszi hozzá teljes természetességgel bár, mégis meggondolatlan.

Eugénie értetlenül pillant le rá, s húga viszonozza tekintetét; a zsenge, hamvas vonások, az aranyos kis konty a fején, egyszerűséggel kevert kifinomultsága irigylésre méltó romlatlanságot sugároz. Ez a baj az ürességgel, ha ilyen rettenetes gyengeséggel párosul; lehet, nem a te bűneid, mégis beszennyeznek, lehet, nem a te kínjaid, mégis gyötrődsz tőlük, és a sötétség a lényegeddé válik, noha semmi közöd hozzá.

– Huszonhárom éves, és a korosztályához képest egészen komoly és felelősségteljes.

– Ja, igen – bólint Désirée olyan felhanggal, mint aki eltévesztett valamit, noha egyáltalán nem érez semmi ilyesmit. Igaz, szellemileg nem több egy gyermeknél, mégis mintha századok ivódtak volna be abba a lezárt szobába, melynek nem kapta meg a kulcsát, s melynek nem ismeri kiterjedését.

– Neked tetszik valaki?

– Az nem számít – és ujján próbálgatja a csipeszt.

– Miért ne számítana?

Milyen anyáskodó Amélie hangja, meleg és törődő, jól esik neki, és idegesíti. Bármi jön ki a száján, az helyénvaló lesz, és pozitív, másnak, de nem neki, számára nem több üres frázisnál, legyen az szándékolt felszínesség vagy észre nem vett butaság.

– Nem vagyok rá alkalmas.

– Biztos van olyan fiú, akivel összeillenétek, csak meg kell találnod.

– Egy nyomorék mellé nem kell még egy – mély meggyőződéssel mondja, mint mindent, és mint mindennek az ellenkezőjét is.

Ez a különbség kettejük között, bármily megértő a nővére, ő nem veszi át azt a felnagyított verziót, melyet alapvetően az ember kizárólag saját érzéseivel kapcsolatban lát.

– Szerintem mindenki megtalálhatja a maga céljait az életben – felel, s kifeszíti az anyagot a kötélen –, természetesen a saját adottságainak megfelelően; mindössze el kell fogadnod magad. Ne rugaszkodj el annyira a valóságtól, s először a közelben keresgélj, mielőtt messzire tekintesz. Megyek, hosszú lesz még az a sor a hinta előtt.

A valóságtól? Ezt egy ilyen irodalmár szájából, ha akarná is, nehezen tudná komolyan venni; igaz, nem kárhoztathatja ezért, hiszen Amélie pusztán a föld fölött lebeg, míg ő éppen bolygót keres, ami befogadná. S az értelem távoli, elérhetetlen és véges, az érzések bezzeg áthatóak, elüldözhetetlenek és parttalanok.

A Loncban (Chèvrefeuille) ma este sincsenek sokan. Apjuk kis vendéglője ez, közvetlen a házuk szomszédságában; forgalma nem túl nagy, elsősorban az átutazók állnak meg néhány falatra, és egy-két ráérős ember a környékről, aki nemcsak meleg ételre, hanem társaságra is vágyik. A hely az ablaka alatt mindenféle színben nyíló virágokról kapta a nevét; a legkevésbé mutatás, zöldes árnyalatú bokor termése a szilváskék mézbogyó, melyből néhány üveg lekvárt minden évben eltesznek.

Portson úr a szokásos helyén üldögél most is. Nyugdíjas bácsi, amolyan kispolgár, aki igyekszik minél élethűbben magára ölteni az úri módit a maga csendes, igazából roppant egyszerű módján. Désirée-nek nincs különösebb kifogása az öreg ellen; egy rossz szava sincsen, egy kissé szeszélyes ugyan, de nem beképzelt. Kiviszi neki az aznapi menüt, amely nagyjából az egész választékot kiteszi, s a bácsi rögtön nekilát a csevegésnek. Nem csoda, Mme Portson halála óta egyedül él, és a barátai közül is egyre kevesebben gyarapítják az élők sorát.

– Elkezdődött a nyári szünet?

Désirée buzgón bólint, s buzgalmával és készségességével szokás szerint mondandója hiányát és kelletlenségét igyekszik leplezni.

– Hányadikos is vagy?

– Most fejeztem be a középiskolát.

– Akkor már kész felnőtt vagy.

Nyilván a lánynak még ránézésre sincs semmi köze a nagykorúsághoz, mégis ismételten és sűrűn bólogat.

– Hozhatok még valamit? Inni esetleg?

– Jó lesz ez a víz. Teát ilyenkor már nem szabad, így is nehezen alszom, ráadásul ettől a fülledt levegőtől olyan nehéz lesz az ember tüdeje.

– Holnap éjszaka már jönni fog az eső – felel Désirée, nem mintha megnézte volna az időjárás-előrejelzést, egyszerűen így érzi, na, meg látta a felhőket; idő kell nekik, de hamarosan ideérnek.

– Úgy gondolod? Reméljük, lehűl kissé.

Rajtuk kívül még két férfi ül a másik ablak melletti asztalnál. A mezőgazdaságban dolgoznak, a bőrük napsütötte, valószínűleg közvetlenül munkából tértek be, mert – ha ruhát is cseréltek – a szaguk árulkodik. Hetente egyszer-kétszer idejönnek enni, ha késő délután is nyitva tartanak.

Désirée nemigen számít senki másra, leül a konyhába vezető ajtó túloldalán, és könyvet vesz az ölébe; innen szemmel tudja tartani a szobát, míg az ajtófélfa őt kellőképpen eltakarja. Olvas, nem is annyira a könyvben, mint a gondolataiban, mikor belép egy számára teljesen ismeretlen férfi. Nincs ebben semmi különös, a közelben található egy benzinkút, s ha megállnak tankolni az úton levők, onnan már nem nehéz megtalálni a Loncot.

– Jó estét! – lép az asztala mellé szokásos határozatlanságával. – Mit parancsol?

A vendég az ablakokkal átellenben lévő sarokban foglalt helyet; meglehetősen termetes ember, a lány parányi alakja teljesen elveszik mellette.

– Megteszi az, ami ki van írva, meg valami töményet.

– Töményet?

– Inni.

– Ja, csak sör van és bor.

– Milyen bor?

– Hát… – vörös és fehér, mondaná, ám mivel úgy érzi, a férfi ennél többet vár, inkább befejezetlenül hagyja a mondatot.

– Jó lesz a sör – hagyja rá az idegen, akinek szemmel láthatóan nincs sok kedve megismerkedni a helyiekkel.

– Rendben, máris hozom.

– Mikor zártok?

– Ma nyolc órakor.

Egy biccentés a válasz, Désirée pedig elrobog. A férfi félelmet kelt benne, nem, nem azt a szokványosat, mint a többi ember, ez sokkal mélyebbről építkezik, kevésbé intenzív, ám lényegesen átfogóbb és összetettebb; s talán nem is érzelmi fogantatású, hanem tudati. Tudja, hogy veszélyes.

Fél nyolcat üt az óra, már csak az idegen és Désirée rontja a levegőt a vendéglőben. Egy külső szemlélő számára olyan az est, mint bármikor máskor, csupán a tücskök ciripelése kottázza le a csendet, s a mozdulatlanság olyan éles, hogy egybefolynak a tárgyak és a személyek.

A lány azonban érzi, hogy valami megváltozott; talán csak a fogadó levegőjének összetétele az, amely oly szokatlan közérzetet vált ki belőle pillanatnyilag.

Az óriás hirtelen megszólal; Désirée tudja, hogy itt van, hangja mégis mintha úttalan utakon érkezne, s nem is hozzá tartana, pusztán a szél söpörné ide:

– Meg lehet itt szállni valahol?

A lány összerezzen, majd zavartan feláll, hogy szembekerülhessen a másikkal, igaz, a tekintetét gondosan kerüli.

– Öhm, igen, van egy panzió Montrault-ban. Ha tovább megy a főváros felé, biztosan megtalálja; a főúton mutatja egy tábla, merre kell befordulni. Kocsival csupán néhány perc.

– Montrault? Így hívják a helyet?

– Igen. Nem járt még erre?

– Jártam, de nagyon régen. Egyébként gyalogosan vagyok.

– Ja, értem.

Désirée nem kérdezi meg, hogy akkor miként keveredett ide, a város szélére; biztosan stoppolt.

Bár ilyenkor már elhúzódnak a napok, a sötétség lassacskán mégiscsak kezdi beborítani a tájat, s ahogy tótágast hány az alkony, már a baglyok fuvoláznak. Désirée-ben pedig egyre inkább tudatosul, hogy érez valamit ezzel az ismeretlennel kapcsolatban. Nem tudná szavakba önteni, sejtetni is alig, de olyan, mintha kalapot emelne neki az éjszaka, majd elmennének egymás mellett.

– Honnan jött? – kérdezi szinte akaratlan, mintha nem is ő volna az, aki ténnyé kívánja formálni a talányt.

– Innen is, onnan is – a férfi borzasztó lassúsággal kortyolgatja az italát, és alakja alig rajzolódik ki a Lonc sötét bézséből. – Az a fontos, hogy hová tartok.

– És hová?

Braûn ajka mintha egy pillanatra mikroméretű mosolyra húzódna, majd vonásai visszafolynak a helyükre, mintha soha el sem mozdultak volna onnan.

– Keresek valakit, de még nem vagyok biztos benne, hogy meg akarom-e találni.

Talán azt várja, hogy a lány kikezdje a szavait vagy legalább megmosolyogja, de ő teljesen komolyan fogadja:

– A kétség nehéz, az ellentétek szétszakítják az embert, azt kívánja bárcsak ne lennének.

– Ellentétek?

– Igen, bár nem értem, hogy lehet ilyen végletesen szembeállítani őket, mikor a világnak nincsenek tiszta elemei.

– Ilyesmiken gondolkozol a könyv fölött? – bök Braûn a kis zugra, ahol a lány még az imént ült.

Désirée belepirul a megjegyzésbe:

– Hát… inkább csak álmodozom mindenféle lehetetlen butaságról.

– Egyik álmod sem megvalósítható?

– Nem, nem igazán. Ahhoz normálisnak kellene lennie.

– Normálisnak? Van olyan?

– Igen, Amélie, a testvérem nagyon normális – feleli esetlen s keresetlen naivságával –, és azt hiszem, jórészt a többiek is.

– És te?

A férfi hangja egyszerű és roppant változatlan, mintha nem találnának utat feléje az érzelmek vagy bármi más, míg Désirée-t megdöbbenti ez a kitartó érdeklődés a személye irányában.

– Ó, én? Én egy kicsit buta vagyok, és bolond.

– Ki mondta ezt neked? A testvéred?

– Magamtól is tudom. Ő igazából nem a testvérem, mármint nem úgy igazából, örökbe fogadtak minket. Mindannyiunkat.

– Árva vagy?

– Olyasmi. Úgy tűnik, nem kellettem a szüleimnek; megértem, csak rám kell nézni. Bár azt nem értem, Amélie miért nem kellett az övéinek. Ő tökéletes.

– Hm… – mormog az idegen, s e mormogás sem nem helyesel, sem nem cáfol, csupán konstatál.

Két szűkszavú ember összezárva – mással egyértelműen kínos volna, azonban ott van ez valami, alig érezhetően ugyan, de mégiscsak egy hullám, amire Désirée rácsatlakozhat. Merőben más, mint az emberek hálózata, ismerős és békés, mintha egymás felé nyújtanák a kezüket, és ez a láthatatlan miliő rákulcsolná ujjait az övére.

Braûn felnéz a lányra, a szemei sötétbarnák, felszínesek és veremszerűek. Majd villanás, mindössze néhány másodperc műve, mikor a szemek először eltűnnek, konkrétan áttetszőek lesznek, majd fehérre váltanak, mely ragyogásból előtűnik a kékség, meghatározhatatlanul, hiszen sem állandó árnyalata, sem állandó kiterjedése nincsen. Utána pedig elszürkülnek, egyre erőteljesebben száll le rájuk a sötétség, hogy ezt követően visszabukjanak a maguk odújába.

Désirée megrándul, furcsa nesz pörög ki az ajkain, majd elkapja a fejét.

– Mi a baj? – puhatolózik az idegen, és a lány szinte érzi, ahogy az arcában matat; matatása azonban nem céltalan, mintha nagyon is tudná, mire irányul.

– Se-semmi.

– Rémet láttál? – faggatja szinte óvatosan, s elnyúlt, nem túl kellemes mosolya – legalábbis Désirée szerint – kineveti ijedtségét.

A lány zavartan bár, de a legnagyobb határozottsággal felel, ami kitelik tőle:

– Nincsenek rémek.

– Dehogyis nincsenek.

A férfi nem csapja rá a válaszát a másik szavaira, inkább csak meglegyinti vele, s hagyja, hadd terjedjen szét bőrén az érzés.

– Apa szerint Isten megóv tőlük, hacsak nem próbálod meg szándékosan megidézni valamelyiket. Én soha nem merném megtenni.

– Mégis rád találnak.

Vajon miért mondja ezt? S mégis honnan tudja? – teszi fel magának a kérdést Désirée.

– Nem, ez nem igaz.

Tehetetlenül kapja fel a vizet, hogy utána ernyedten vissza is ejtse; s ez a hevesség a szavak értelmére nyilván ellenkező jelentést ruház.

– Mit láttál az előbb?

A férfi türelmesen megvárja, míg a másik végigvergődik a habozás éhes jószágai között, s válaszát latolgatja, hogy végül rájöjjön, egyik lehetőség sem jobb a másiknál.

– A szemei… megváltoztak.

– Milyenek lettek?

– Azt mondják, a szem a lélek tükre.

– És mi következik ebből?

– Magának nincsen lelke, legalábbis nem olyan, mint másoknak. Ilyen is, olyan is, és végső soron megfoghatatlan.

Braûn rámered a meglepetés különösebb jele nélkül, s a lányt frusztrálja ez a látszólagos természetesség, amivel fogadja.

– A szüleid keresztények?

– Igen. Miért?

– Amit tanítottak neked, az nem a teljes történet. Túl összetett a világ ahhoz, hogy pusztán e két seregből álljon. Meg akarsz érinteni?

– Tessék?

A férfi feláll, s a lány karja után nyúl, s kezét a mellkasára helyezi.

– Ezt miért csinálja?

Az idegen belenéz Désirée bamba tekintetébe, mely valahol éppen olyan halott, mint az övé.

– Hát nem érzed?

– Kellene valamit?

– Ha közénk tartozol.

– Én nem tartozom sehova – a lány mélabús, suttogó tiltakozása, melyet erélyessé emelnek a szüntelen kétségbeesés sziklaszirtjei, ahol felerősödik és megsokszorozódik a hang.

– Úgy érzed, a világ idegen föld? Az ember számodra ismeretlen faj? Nekem nyugodtan elmondhatod! – teszi hozzá a másik habozása láttán.

– Én… úgy érzem, valaminek a hiánya vagyok. A tied? Az enyém? Nem tudom. El akarok kapni valami eternálist, de a semmi után futkosok. Vagyok? Inkább csak lennék, volnék valami, ha nem is valaki tán, ha nem is tartalom, érték, de legalább egy kis formalitás. A teremtés előtt ringok, vagy talán már utána? Benne rejtőzhet az elmúlás a fogantatásban? És én valaminek a hiánya vagyok, piszkít az oltár, s fürdet a szenny. Éppolyan üres maradok, kihordasz, eltemetsz, nem mindegy? Van ebben valami feleslegesen szomorú és kényszerű, nem igaz? – pillant fel az idegenre a maga ártalmatlan mocsárszemeivel. S vajon meddig tudják megőrizni jellegtelenségük, s mikor tör előa katasztrófa a maga színeivel? –Látja, úgy érzem, valaminek lennem kéne, hiába hazudok bármi mást. Pedig micsoda badarság, ebben az átkozott világban nekem semminek nem kell lennem. Mert a Semmi nem hiány, hanem elfogadás, béke. Valami, ami a halál lábára lépett.

És ekkor valami megérinti a kezét, valami, ami a férfi testéből áramlik feléje. Igen, olyan, mintha tenyere magába szívná, ki tudja, talán a másik lelkét. Braûn hátraugrik, hogy lerázza magáról az érintést.

– Nem erről volt szó.

Désirée már semmit nem ért, átfűtöttségtől remegő ujjai között felszívódik ez a dolog, behatol a bőrébe, s végigáramlik az erein.

– Mi volt ez?

– Csupán arra voltam kíváncsi, megérzed-e, mi vagyok, de te valami egészen mást tettél. Magadba akartál szívni.

– Ez nem igaz.

– Talán nem szándékosan, de ezt tetted.

– Bo-bocsánat.

– Inkább tartsuk a távolságot! Majd Ő kitalálja, mi legyen veled.

– Kicsoda?

– Meglátod, hamarosan. Köszönöm a vacsorát. És vigyázz magadra! Attól, hogy vonz valami, hogy a részednek érzed, nem biztos, hogy jót akar neked. Lehet, el akar pusztítani, főleg így, hogy akaratlan bármit magadba engedsz, amihez valójában semmi közöd.

– Miért akarna engem bárki is elpusztítani?

– Mert osztoznia kell a lényegén.

Öles léptei átsiklanak a küszöb felett, majd kilép Désirée látóköréből, s egy láthatatlan ajtó becsukódik mögötte lezárásaként valaminek, ami még el sem kezdődhetett.

Ami a Semmiből jött, az csak a Semmiben élhet. Minden más röpke átutazás a világok között. Az élet, a halál gonosz játékok, tréfája az isteneknek, akik nem juthatnak be a vákuumba. Itt nem számít semmi, a világ fogalmai messze szállnak, és egyikünk sem érez késztetést arra, hogy új rendszereket alkosson.

– Szerinted a démonok köztünk vannak attól még, hogy nem látjuk őket?

Amélie valószínűleg már félálomban fekszik húga mellett, mikor az visszarángatja az ébrenlétbe, amit ő oly kevéssé ismer.

– Hm? – mormog álmosan a lány, s oldaláról a hátára fordul.

– Te hiszel ezekben?

– Nem szoktunk a Biblia ezen részével foglalkozni. Miért érdekel? Rosszat álmodtál?

Désirée a vállát vonogatja, mintha a lényeg lényegtelen volna, véletlen badarság pusztán, és a gondolatok megpihennének az utcán.

– Az én álmaim mindig rémálmok, és ha lehunyom a szemem, általában megölnek.

– Mert durva filmeket nézel – vágja rá Amélie, mintha az egyszerű gondolkodás olyan elsődleges szabály volna, melyen minden más alapul, és ásít egy nagyot.

– Talán.

A plafont bámulja; így kevésbé fél, hogy mellette vannak a többiek, és érzi az életet, mely betölti a testüket. Egyébiránt nem ajánlatos a homály műtermébe kukucskálni, mert sajátságos alakokat alkot.

– Amúgy Emma lebetegedett, és valószínűleg nem lesz jobban péntekig, ezért átengedi neked a jegyét, ha még jönni szeretnél.

– Tényleg? De jó.

Ennek azért örül, úgy hiszi, bár aki a hangját hallja, ezt kétségbe vonná, mert tisztán kihallható belőle az – egyébként szándékolatlan – kényszeredettség. Az öröm olyan bigyó, amely képtelen áthatni az érzelemvilágát, hiába fut neki újra meg újra, nem sikerül a behatolás, sőt, ellenséges erők lőnek rá. Nem is beszélve, hogy a város tele van ezekkel az idegen lényekkel, az emberekkel. Talán ha nem tekint a szemükbe, akkor nem kerül át lelkébe a véleményük; ó nem, nem az a cenzúrázott, civilizált változat, melyet alighanem vele közölnének, hanem az, mely tán bennük sem tudatosul, pedig nyílt, meztelen és vad.

A másik ágyban két kicsi gyermek szuszog a tudatlanok elégedettségével, és kint a vihar szele az ablakot kaparja. Itt van – gondolja –, vajon a cseppjei könnyek vagy rosszindulatú szilánkok, melyek többnyire elolvadnak, mire ideérnek? Mint azon a délutánon ott, a játszótéren. Még egészen kicsi voltam, s valószínűleg tökéletesen buta, s mégiscsak én voltam, s ennek megvoltak a maga vonzatai.

Mi jut eszedbe róla? Móka? Vidámság? Gyerekkor? Désirée egészen más színben látta. Van benne valami taszító, az a sok gyerek… Soha nem szerette őket, pedig ő is egy volt közülük; legalábbis ezt mondták. De lehet egyáltalán gyereknek lenni? A sok szörnyűség, amit érzel, hamar komollyá tesz – gondolja a múlton rágódva –, és mélyen belül ott szuszogott bennem minden borzalom, melyet még talán nem is láttam, melyet még meg sem éltem.

A homokban guggol a kellemes, napfényes délután hátterével, körülötte túlhevített gyerekek hangyabolya, a szülők csendes beszélgetése a padokon, s a zsivaj életre kelti az árnyas parkot. Akár még szívmelengető is lehetne. Ha volna szíved. Vagy ha olyan szíved volna.

Egy botot markolászik, s azzal firkál ügyetlen tartalmat a semmitmondó homokszemcsékre. Egy pedáns tojásfej, bele két pötty halacskák közé szorítva, az egyik kicsit feljebb, középen jobbra mutató relációs jel, lent egy tagadhatatlanul feltöltött száj, a fej körül ahány hullám, annyi felé száll a haj. Megbámulja az alkotását, hiába, a reménynél csak a büszkeség élhet tovább. Körültekint a sok idegenen, akikből olyan érthetetlen energia árad, majd felsóhajt. Egyedül van. Mindenki ezt állítaná, pedig milyen hiszékenységre vall mindig abban bízni, amit mások hajlandóak önként feltárni előttünk, belekapaszkodni a vízköpő faragott pofájába, mikor ott áll mögötte egy egész épület. S vajon mi járhat ennek óvodáskorú gyermeknek a fejében? Ó, pusztán az, ami évtizedekkel később is járna, ha nem bukkanna rá az igazságra: még csak hat évet töltöttem le az életből, melyre ítéltek, de már kezdtem megásni képzeletben az alagutam, bárhova is vezet az.

Hirtelen ránéz, igen, ez nem csak pillanatnyi elmezavar,a pontszemek megmozdulnak, és a lányra tapadnak. Felugrik, éhes hűvösség kúszik fel a lábaiban, s agyában valami megbabrálja a biztosítéktáblát.Beszaladaz egyikgesztenyefa mögé, s reméli, hogy pusztaképzelődés az egész.

Szellő csiklandozza meg a bőrét, s ad hangot a leveleknek, micsoda zagyva párbeszéd, nem értheti senki más. A napsugarak úttorlaszba ütköznek az eső ígéretével. Azt mondják, az eső egyszer márkis híján letörölte az asztalról ezt a világot; egy bárka mégis megmaradt, a fene enné meg.

Deújra közeledik. Közeledik, érzem, a vihar. A lábai itt toporognak az ajtó előtt, s neked be kell engedned.

– Velem jössz, édesem?

Megdermed; a hang halk volt, talán n

em is volt, csupán áttűnés két világ között. Óvatosan tolja feljebb a szemgolyóit, hogy leszedje forrását a fáról, de nincs ott senki. Akkor mégis miért keresi meg anyját, s bújik a szoknyája mögé?

Nem tudom, vajon csakugyan Ő kergetett-e, vagy pusztán magammal játszottam rémisztő fogócskáim. Hisz, mikor menedékre vágytam, feléje szaladtam. De nem mindegy, hogy az illúzió egyolyan délibáb, mely mögött nincsen semmi, vagy egy árny, mely a fogait kívánja elrejteni.

És Désirée látja, az eső szemfogai miként fúródnak bele az emberek húsába,s hogyan önti el a vér és a verejték ezt a tiszta parkot. És a szél, ó, a szélkifütyül minden kétségbeesést. És ő?A kép rásimul az idegeire, és feloldja a feszültségét.

– Gyere te is, kicsim, siessünk haza! Nem hoztam esernyőt – szól anyja, aki igyekszik összeterelni a felbolydult nyájat. – Mi a baj, kincsem?

– Semmi… semmi baj nincs – s kacagnia kell, ahogy az emberek – mint sérült csigák – húzzák maguk után a vércsíkjaik.

Ó, nem, hogy is képzelhettem, ha beengeditek a vihart, elpusztultok. Bizonyosan én is, de némelyek szerint számít, hogy az ember idegen földön nyugszik-e, vagy otthon. S ő maga sem veszi még észre, amit később így fogalmazott meg magában: ó, ezek az emberek, fogalmuk sincs, hogy az árnyék a szememben talán nem is egészen én vagyok.

Aznap este egész Farèntos felett eleredt az eső, és az ég nem akart kitisztulni az elkövetkezendő napokban sem. Különös ez az állapot, mikor a nappal olyan, mintha este volna, s éjszaka – mikor a felhők szétfoszlanak – a Hold és a csillagok oly erőteljesen ragyognak, mint még soha azelőtt.

– Ez lesz az – Amélie az egyik sorra mutogat, mintha Désirée ilyen messziről meg tudná állapítani, pontosan melyik az.

Nagyjából a nézőtér közepére szól a jegyük, nem mintha – így utólag visszagondolva – bármit is számított volna. Még akad néhány perc a darab kezdetéig, és ő a székben fészkelődve igyekszek elkerülni mindenfajta szemkontaktust ellentétben Amélie-vel, aki a páholyokat pásztázza.

– Keresel valakit?

– Elvileg itt kellene lennie az egyik csoporttársamnakis; beszélni akartam vele.

Milyen szépen felöltözött, dús, hol kissé hullámos, hol inkább egyenes haját feltűzte, csak egy-két tincs lóg le neki két oldalt elegáns pajkossággal. A fülében ékszer, a születésnapjára kapta, olcsó kacat lehet, de bőre hátterével életre kel. Désirée a nővérét bámulja, vagy csupán feléje sikerült elbambulnia, majd mikor Amélie húga felé kapja a fejét, szemei kijjebb másznak a homályból, és fókuszálni igyekeznek.

– Még nincs itt. Mindenhonnan elkésik. Behoztad a vizet? – pillant Désirée kezére.

– Igen. Nem szabad?

– Szerintem nem, de már mindegy.

– Mikor indul haza a busz?

– Nyolc előtt ér véget az előadás, ilyenkor még bőven járnak, majd meglátjuk, melyiket érjük el. Már haza is szeretnél menni?

– Nem, persze, hogy nem – motyogja Désirée, és az üveg borítását piszkálja.

– Érezd jól magad! Nincs okod rá, hogy ne tedd.

A tipikus jóindulatú, ámbár hatástalan válasz – gondolja a lány –, és magában már egy másik világban jár.

– Megbeszéltem anyával, hogy néhány napra elutazom a barátaimmal a nyár folyamán. Ha elengednek és szeretnél, te is velünk jöhetnél.

– Nem szeretnék zavarni. Jó itthon.

Az üvegen elszakad a papír, és néhány nyugdíjas helyet foglal a mellettük álló székeken. A színpadon meglebben a függöny, valószínűleg az utolsó simításokat végzik a díszleten, de benne, benne az égvilágon nem történik semmi.

– Nem unalmas mindig otthon ülni?

Désirée apatikus csökönyössége nem fog elmúlni néhány biztató szótól vagy ettől az aranyos unszolástól. Ha ki akarod ugrasztani a nyulat a bokorból, rá kell lőnöd, ha fel akarod kavarni a szélcsendet, nyomást kell gyakorolnod a levegőre.

– Nem, nem az. Minden más az.

– De a könyveket szereted. Tanulhatnál te is irodalmat.

– Nem érdekelnek mások meséi – nem csoda ez a folytonos tagadás, már az első szava is ez volt: ne-em. – Én a sajátomat akarom megélni. Kár, hogy a mesék a lapon maradnak meg a képernyőn.

Amélie sóhaja átmeneti szünetet teremt az emberi gondolatok felesleges megosztásában, majd újra a próbálkozás, mely semmiféle pozitív hatást nem képes kifejteni a mellette ülőre.

– Jót tenne neked, ha barátokat szereznél a korosztályodból.

– A barátok kihasználnak.

– Nem mindenki akar rosszat.

Szinte megmosolyogtatja ez az általa naivnak tartott megjegyzés, és fel is bosszantja.

– És ha én mindenkinek rosszat akarok?

– Ugyan, miért tennéd?

– Fogalmam sincs. Talán… a véremben van.

– A véredben?

– Nem gondolkodtál még ezen? A származásunk meghatároz minket, ha akarjuk, ha nem. Legyen az bárhol:az embernek ki kell állnia az eredete mellett. Így vagy úgy.

A lány nem veszi észre azt, amit Ő vele szemben állva pontosan láthat. Az árnyakat, melyek körülötte kígyóznak, és a testére tapadnak, hogy ugyanolyan tünékennyé tegyék, mint amilyen Ő volt. Az ég megdörren, ezt már Désirée is hallja, és a villám ijesztően közelről világítja meg. Jézusom, ez már jég, hallja éles koppanásukat a betonon, a cserepeken és az autók tetején, nem is beszélve arról, hogy összeverik a termést.

– Hihetsz bármiben, gyakorolhatsz erőtleneknek kitalált humanizmust, ez nem változtat a tényeken. A jó nem győzedelmeskedhet a rossz felett, ezért minden hatalom szükségszerűen rossz. S hiába tagadod, érzed, mi vagy, nem azért, mert te vagy én akarom, hanem mert annak születtél, minden porcikád afelé húzódik, hiába akasztod be lábad a biztonság bilincseibe, ez az erő letépi azokat.

– Elég! – kiált kétségbeesetten. – Hagyja abba!

A sötétség, amit érez, nem a fény hiánya, hanem egy felület, amely elképesztő mértékben nyeli el azt; s ezek az árnyak olyan feneketlen aknákat és tárnákat rejtenek, melyeknek a puszta gondolata is elnyeli.

– Ó, édesem, nem én csinálom. Látod, hova vezetnek a felesleges indulatok? Még a végén nagyobb pusztítást végzel, mint ami az én szándékomban állt.

– Nem érdekel, állítsa meg!

– Rendben – sóhajt a Nő, nem komolyan, csupán tettetett fáradtsággal –, most az egyszer.

Néhány másodperc, s mozdulatlansága mozdulatlanságot teremt, a felhők szétfoszlanak, mint a friss zsemle, és a Nap, illetve a Hold visszanyeri színpadát.

– Miért van ez?

– Elhoztam magamban a világunk, te meg átvetted a hatalmat felette. Még szerencse, hogyha én elmegyek, az is velem jön. Túl drámai vagy, édesem, meg kell tanulnod elereszteni a kezeiddel, aminek a kötelét már levágtad magadról. Mert ha feladtál mindent, akkor nyered el igazán a világot. De ha már ilyen nagy a tettvágy benned, magadtól is megtalálsz.

– Nem… – a lány közbe akarna vetni valamit, akármit, de Ő ekkor már végleg hátat fordít neki, s belesétál az éjszakába.

Pusztán az emléke beszédes, elméjében tükröződik rezgése azoknak a húroknak, melyeknek egyik vége az Ő, a másik a lány idegeihez van rögzítve. S azt búgja:

Nézz a tükörbe! Ott vagyok.

Nem látsz? Pedig el nem bújhatok.

Ott vagyok, ahol már nincsenek a tárgyak.

Ahol elfogyott a fény és elfogytak az árnyak.

Ahol nincsen semmi.

Amit a bölcsek kinevetnek.

Amit el nem lehet venni.

Mert még meg sem leltek.

Ott vagyok.

Hol véget ér a lég, de még nincsen talaj.

Mikor lopod a napot, és senki nem kap rajta.

Nevess ki, köpj le, mert a teremtésben

Folt maradt, és én tátongok előtted a térben.

Tömeg vagy hiánya - semmi különbség.

Nem tudomány ez, nem is különcség.

Akkor mi?

Semmi.

Az orrodon ülök, a szádba mászom,

Most éppen a körmöd rágom.

Kapj el, üss agyon, tépd össze a képem.

Jaj, nézd már, véletlen magamra léptem.

Désirée körbepillant: körülötte minden vizes, a vihar rajta hagyta kézjegyét a tájon, de ő, ő száraz maradt, nem érte sem jég, sem villám, bármily közel voltak, s bármily érinthetetlenné tették. S nem tudja, hogy van erre egy kifejezés: a vihar szeme, hol minden mozdulatlan és békés.

Désirée

Haladó beállítások