A Pheubliâns-család

2303. június 6.

Alexandre Pheubliâns éppen a farèntosi rezidencia falai között időzik; kevesebb, mint egy év múlva parlamenti választások, s a közvéleménynek megfelelően alighanem változtatásokat kell eszközölnie a kormányban is. Annyira nem bánja ezt, bár M. Naurlint okos, jóra törekvő embernek tartja – ezért választotta éppen őt hét évvel ezelőtt maga mellé –; csak nem mindig látja, mi a jó, s talán túlságosan is be van ágyazódva még a régi rendbe. A miniszterek közül sem bizonyult mindenki olyan kifogástalannak, mint amilyennek az elején ígérkezett, s többen azt hiszik, hogy nincs tisztában azzal, miket beszélnek a háta mögött, s milyen alkuk köttetnek. Pedig tud ő, ha nem is mindenről, de a lényeges folyamatokról mindenképpen.

Kép

Rondré, Alexandre hűséges hivatalnoka, aki több minisztériumban megfordul egyfajta küldönc és mindenes szerepet töltve be – bár senki nem tudja, pontosan mit is jelent ez –, éppen az imént távozott. Alexandre a híreken morfondírozik, amit a férfi hozott. Nem mindet tudja hova tenni; itt van például Gravelan báró: Rondré azt állítja, hogy most tért vissza Vôrniousból, ahova nagy titokban utazott.

Alexandre mindig is igyekezett békés viszonyt ápolni a házzal, s maga mögött hagyni a múltat, melynek fontos állomása lehetne harmadik gyermekének, Héloïse-nak és Étienne Deuraveaux-nak a házassága. A gondolat akaratlan ötlött fel a fejében, s időről időre előtör a remény színeiben tündökölve: hátha véget vethetne ennek az értelmetlen civódásnak. Mégsem tetszik neki az ötlet. Igaz, nem állíthatná, hogy ismeri Deuraveaux-t vagy éppen a családját, egyszer-kétszer találkozott a herceggel, akkor is hivatalos keretek közt, s a benyomása róla egészen ambivalens. Ha így visszagondol, egy rossz szava sem lehet, a herceg normálisan viselkedett, nem tűnt annak a hirtelen haragú személyiségnek, sőt, feltűnően higgadt, talán túlságosan is. Alexandre-nek sokszor az az érzése támadt, hogy a szemébe hazudik. Nem, a hazugság kifejezés túlzás, egyszerűen valamit rejteget, s ő hiába mereszti a szemét, nem tud átlátni a férfin. Különleges ember, ezt elismeri, és néha megmagyarázhatatlanul rémisztő, ahogy rávillannak azok a rideg szemek, ahogy a jó modor mögött felsejlik az erő, igen, egy vaskezű ember akarata, mely hajlíthatatlan, megtörhetetlen, már csak gőgből is.

Mindenesetre különös, hogy Gravelan meg sem említette a találkozót… Ilyesféle gondolatok forognak a fejében, mikor nyílik dolgozószobájának ajtaja – bár nem kopogott rajta senki –, és Alexandre látja, hogy egy hatalmas alak lép be rajta. A király ösztönösen az asztal lapjának aljához rögzített vészhívó gombhoz nyúl, de nem nyomja meg. Habár az idegen első ránézésre nem kifejezetten bizalomébresztő látvány – tekintetbe véve, hogy magassága meghaladja a két métert, szélessége pedig eléri ennek felét –, azonban nem visel fegyvert, amennyire ezt Alexandre meg tudja állapítani, és el sem moccan az ajtóból.

– Felség – a férfi nem hajol meg előtte, amit nem is feltétlen vár el, de fejével aprót biccent, s hangja komoly. – Szerintem még várjon vele – s tekintetét a király asztal alá futó karjára szegezi.

A férfi barna haja gondozatlanul lóg kályhacső-vastagságú nyakába, arcán komor keménység uralkodik, s ha jobban szemügyre vesszük, régi hegeket fedezhetünk fel a bőrén, melyek természetellenesen természetesnek tűnnek. A lábujjától egészen az álláig ruha fedi, bár az időjárás messze jár a hűvöstől, s a vastag, strapabíró anyagok alól – melyeket bár megkoptatott az idő, el nem nyűtt – is elősejlenek az izomtömegek.

Bizonyára volt katona – ez Alexandre első gondolata –, mert ha még most is az volna, nem így nézne ki. Fegyelmezettsége és ébersége azonban megmaradt, ezt a király tisztán érzi, ahogy a vele szemben álló óriás szilárd alakjára és szenvtelen arcára tekint, melyen csupán a szemek tesznek gyors mozdulatokat, ahogy felmérik a szobát.

– Ki maga, és hogy jutott be?

A palotát erős biztonsági rendszer és testőrség hivatott védelmezni, igaz, létszámuk megcsappant a régi rezsim idejéhez képest. Az épületet jelentős kiterjedésű park övezi, melyre az ablakokból kitűnő rálátás nyílik, míg a magas fal mentén terebélyes fák rejtegetik az udvar titkait. A közönséges bükk- vagy éppen gesztenyefa mellett az uralkodók előnyben részesítették a harsány levelű dísznövényeket, mint amilyen a tűzvirágfa skarlátvörös, ámde illattalan virágaival, melyek június elejére már teljes pompájukban lángolnak. Vagy amott az ecetfa, melynek kúpos bugavirágzata még csak most nyílik, levelei pedig a tavasz folyamán sötétzöld színt kapnak magukra, hogy aztán ősszel az egész lángba boruljon, mintha ereiben a pokol égne. Ami Alexandre-t illeti, ő jobban kedveli az ámbrafát, melynek színpalettája fokozatosan épül fel az alsó levelek citromsárgájától a narancson át egészen a lombkorona felső hányadának lilásvöröséig. Nem is szólva a kert egyik zugában álló gömb szivarfáról szív alakú leveleivel és ernyőre emlékeztető koronájával, melyhez annyi romantikus emléke köti.

– Hívjon csak Braûnnak!

Az idegen láthatóan nem érzi úgy, hogy magyarázattal tartozna váratlan betoppanásáért, vagy éppen zavarba kellene jönnie tőle; tekintete változatlanul egyszerű és kifürkészhetetlen.

– Mit akar tőlem, Braûn?

– Figyelmeztetni.

Kurta válasz, bár meg kell adni, lényegre törő, mindenesetre úgy tűnik, az idegen szűkszavúságát nem oldják fel a király kérdései.

– Figyelmeztetni? Veszélyben volnék?

– Igen, felség. Mert a régi seregek feltámadnak, és az ellen fordulnak, aki legyőzte őket.

– Régi seregek? – Alexandre hátradől a székében, és igyekszik kibogozni az elmormolt szavak értelmét. Nem, az értelmük túl nyilvánvaló, hiába ragadna ásót és temetné el őket jó mélyen a föld alá. – Ugye, a hercegre gondol?

– A Deuraveaux-k nem felejtenek.

– Az utolsó, nagyobb csatában ők győztek le minket.

– De nem érték el, amit akartak.

– És mégis mi volna az?

– Uralom az egész sziget felett.

A királynak az jut eszébe, hogy egy, a harcokban megzavarodott elmével állhat szemben.

– Nem, ha komolyan szervezkednének, azt tudnám – rázza meg határozottan, de bármiféle hevesség nélkül a fejét Alexandre. – Vannak forrásaim.

Alexandre soha nem ítél elhamarkodottan, ez azon jellemzőinek egyike, melyek olyan jó királlyá teszik; s esze ágában sincs újabb viszályokat szítani. Azonban a dinasztiák lehanyatlanak, és újak ülnek a helyükre, ezt igazolja a történelem; a díszlet más, az eszközök fejlődésen mennek át, a cél viszont ugyanaz.

– Felséged ismeri a család fejét.

– Oswaldot? Természetesen – felel Alexandre, mintha már szinte barátok lennének.

– Idén tölti a harmincnyolcat.

– És ez miért is fontos?

– Majdnem tizenegy éve irányítja a maga kis területét. Gondolja, hogy megelégszik ezzel? Volt ideje rendet tenni a saját országában, most már ideje másfelé fordulni.

– Oswald kétségkívül magának való ember – felel Alexandre kimérten –, és úgy hírlik, megszerzi, amit meg akar, azonban erősen kétlem, hogy olyan ostoba volna, hogy egy ilyen hiábavaló harcba keveredne, mikor mindene megvan. Egyáltalán, miért mondja ezt most el nekem?

– Megvannak a magam indítékai.

Alexandre nem tudja eldönteni, hogy Braûn egykedvűsége fásultságból ered-e vagy egyszerűen ilyen a természete, bármely esetről is legyen szó, egészen eltérő módon kell a másikhoz állni.

– Pénzt akar?

– Zsoldosnak néz?

Ezen mondata valamivel élesebben bukik ki a száján, mint a többi, ami a király figyelmét sem kerüli el, s rögtön arra a következtetésre jut, hogy megsérthette a férfit.

– Fogalmam sincs, minek lássam. Lerí magáról, hogy kiképzést kapott, hogy pontosan milyet, azt nem tudom, mert még nemigen láttam mozogni; azonban nem árulja el nekem sem a teljes nevét, sem a rangját, amiből akár arra is következtethetnék, hogy renegát. Ráadásul bejelentés nélkül toppan be ide, és háborúról beszél. Tisztában van azzal, milyen súlyos következményei lehetnek a vádaskodásának?

– Igen. Háborúról beszélek. Tudja, mi történne, ha nem beszélnék? Felség, ön alábecsüli a Deuraveaux-kat, vagy túlbecsüli. Ha nem vigyáz, ezek az emberek észrevétlen beszivárognak az otthonába, és átveszik a hatalmat talán háború, de nem vér nélkül. Úgy véli tán, megkegyelmeznének a feleségének és a gyermekeinek? Akkor nem ismeri Oswald Deuraveaux-t.

Alexandre feláll, s egy, az esküdtszék előtt szereplő ügyvéd attitűdjével teszi fel a kérdést:

– Ön talán ismeri?

Ha jobban belegondolunk, Braûn szavai és beszédstílusa annyira eltér egymástól, mintha betanult szöveget darálna, vagy mintha szájából más szólna:

– A ruhája fehér és tiszta, mint az aláhulló hó, mielőtt bemocskolná a föld. A bőre oly világos, mint a magáé, végül is egykoron – azt beszélik – egy tőből fakadtak. De a szíve, a szíve az fekete. Mert ha az éj sötét selymére tarka vér freccsen, s a csillagok szemében a könnyek felszáradnak, ruhádat fehér festékkel kend be, hadd adjon rejteket fekete árnyadnak.

Hogy valóban igaz-e, amit mond, az a jövő igazolására vagy cáfolatára vár, mert bármily vonzó is leegyszerűsíteni a képet – már csak az emberi elme korlátozottságát is figyelembe véve –, a részletek építenek fel mindent; ezek pedig bonyolultak és sokszínűek. Mert csupán a kívülállók nem látják a betűk mögött megbúvó kényszerű kavalkádot, a színészetben az apró mozdulatok mindenségét, az énekszóban a töredéknyi rezgéseket. Egy nemzet: semmi; az ember és a benne lejátszódó hétköznapi, banálisnak tűnő folyamatok, ezek építik fel a világot.

– Ennyit akartam – csapja le mondandója végét, és sarkon fordul, mintha csupán egy szereplő volna, aki a jelenet végeztével leléphet a színről.

A király döbbenten pillant utána, és jóindulatú szemeibe a felháborodás varja ül.

– Most távozni kíván, mintha mi sem történt volna? Ezt nem engedhetem.

Braûn megáll, a háta olyan, mint a fémpajzs, mely meghajlítja a támadó pengét.

– Rám akarja uszítani a testőreit? Szerintem egyikünknek sem érdeke a vérfürdő, nem szeretném tönkretenni ezeket a drága bútorokat.

– Pedig az egyikük lehetne – jegyzi meg Alexandre, aki előnyt akar kovácsolni a helyzetből.

– A testőre? Munkát ajánl? Nem akarna engem a közelében tudni.

A király nem veszi észre a mondat mögött a hátteret, vagy mindössze nem akarja figyelembe venni. Bárhogy is legyen, hallgatnia kellett volna rá.

– Ugyan sajátos stílusa van, azonban a szakmájában elkél a hidegvér.

– Pedig van rosszabb a sötétségnél – s a férfi élettelen hangjában némi meggyőződés csendül. – Az üresség. Ne tudja meg, milyen, mikor a szubjektum helyén űr van! Ami az ajánlatát illeti, még átgondolom. Egyébként Vaulquise. A vezetéknevem. Hátha így könnyebb megtalálni, ha meg akar.

– Értem, köszönöm.

Az utak már nem olyanok, mint régen; csupa beton meg tábla, és itt-ott kamerák figyelik az embert. Igaz, ennek az arctalan technológiának is megvannak a maga gyengeségei, mert amit az egyik fél rögzíteni képes, azt a másik meg tudja buherálni. Az ugyanis nem látszik a kamerák felvételein, hogy az idegen valakivel beszélget. Hogy is látszódna, mikor néhány szájránduláson és elejtett szón kívül nem mozognak az ajkai? Pedig amennyire láthatatlan az egész, valahol éppen annyira valóságos.

– Végeztem – mormogja, és valaki válaszol neki.

– Helyes, nem kevés fejfájást okozunk ezzel őfelségének, de a java még csak ezután jön – a tónus egészen finom, valószínűleg női, a nyelved hegyén még édeskés, majd amint szétharapod a burkot és a falat beljebb csusszan, megérzed a keserűségét. – Kell egy kis noszogatás az embereknek, nehogy megállítsák őket a félelmeik.

– A félelem sokszor szükséges rossz.

– Sajnálod őket?

– Nem. Nem érzek semmit – egykedvű morgás ez, s közben mégis arra a gyönyörű lányra gondol, akivel a kastély udvarában találkozott. – Biztos szükséges a beépülés?

– A herceg számít rád. Vagy jobban érzed magad Vôrniousban?

– Nincs sok különbség.

– Találsz másik barátnőd.

– Felesleges a gúnyolódás, tudom, hogy te is napról napra emberekkel kamatyolsz. Nem olyan rossz, mint elsőre gondoltam. Megvan a maga varázsa, bár igen rövid.

– Több kellene?

– Nekem nem kell semmi. Az a te tiszted.

A két beszédmodor teljesen eltérő, ám ha érted a nyelvüket, rájössz, hogy ugyanaz áll mögötte, ugyanaz a hiány. Érdekes dolog a félelem, néha pusztán egy ösztön, amely kézzelfogható inger hiányában is folyamatokat indít el bennünk. Ettől a susogó, selymes hangtól ugyan kinek kellene tartania? Pedig észrevétlen áramlik be a hallójárataidon, és telepedik rá a dobhártyádra, hogy ritmikus rezgései ingerületté alakulva eljuthassanak az agyadba, és átírhassák a gondolataidat úgy, ahogy nekik tetszik.

Alexandre ujjaival a szakállába túr, ami nála az idegesség jele. Talán csak álmodott – gondolja –, hiszen képtelenség, hogy ez az ember bejuthatott és utána ugyanolyan észrevétlen távozhatott a palotából, és ő nem tett ellene semmit. Igen, ez egészen érthető lenne, hiszen éppen az imént kapott híreket a Deuraveaux-családról.

Ez a legrosszabb e lényekben, ez a bizonytalanság és megfoghatatlanság, ami tünékenységüket jellemzi. S te képtelen vagy világosan elkülöníteni őket magadtól, akaratukat akaratodnak véled, úgy érzed, a részedet képezik, holott erejük a gyengeséged, s vágyaik a láncaid. Ha pedig illetéktelen kezekbe kerül az irányítás, felborul a természet rendje.

Alexandre-nek három gyermeke született, egy ifjú és két leány. Fabrice – Eugénie és Héloïse bátyja – haja sötét arany, születésénél fogva fehér bőre a sok szabadban töltött időtől mérsékelten napsütötte, arcán keverednek apja férfias, terebélyes vonásai anyja filigrán előkelőségével. Fabrice huszonöt éves, s mivel egyszer majd ő fog atyja helyén ülni, rá hárul a legnagyobb felelősség. Ez személyiségén is nyomot hagyott, ám szerencsére csupán komollyá s nem komorrá tette. A jelleme felettébb hasonlít apja természetéhez, ugyanúgy keveredik benne a megfontolt szigor a könnyed derűvel és szívélyességgel. Az évek során számos területen szerzett a kormányzáshoz szükséges tudást, legyen szó a gazdaságról, a jogrendszerről vagy éppen a hadászatról. Apja mellett megtapasztalhatta a politika és a diplomácia útvesztőit is, és ma már Alexandre általános helyetteseként, illetve képviselőjeként lép fel, ha atyja nincs jelen.

Eugénie, a középső gyermek szintén birtokában van a származásával kapcsolatban érzett felelősségtudatnak, nevének jelentése is ezt tükrözi: nemesi családból való. Bár nem olyan jártas a világ dolgaiban, mint bátyja, és a tudományok mellett a művészet iránt is érdeklődést mutat, kifejezetten hasonlítanak egymásra, és néhány esettől eltekintve az egyetértés is teljes közöttük. Eugénie csupán három évvel fiatalabb, mint Fabrice, ugyan alacsonyabb nála, de kellően sudár, és hajának árnyalata inkább anyjának szőkeségéhez közelít. Jelenleg két egyetemi szakot is végez, közgazdaságtant és művészettörténetet.

Héloïse, a legkisebb gyermek nemrég töltötte be a tizennyolcat, harsányabb, illetve akaratosabb, mint testvérei voltak az ő korában, s mind a külsőt, mind a belsőt illetően inkább nagyanyjára, a királyné édesanyjára hasonlít. Az ő rakoncátlan, fekete haját és kissé hóbortos természetét örökölte, melyhez a szélsőséges lelkiállapotok is hozzátartoznak. Alapvetően minden érdekli, amíg nem kell elmerülnie a tárgy mélységeiben; s inkább apjáért rajong, mint anyáért, akit angyalinak bár, de sótlannak tart.

Alapjában véve valamennyiük szófogadó és szorgalmas utód, Alexandre-nek legalább emiatt nem kell aggódnia. Hamarosan ő is Bouvres-ba utazhat végre, hogy összegyűljenek szűk családi körben, s egy kis időt érdemben együtt is eltölthessenek. Mert hol is járnak ebben a percben a gyereknek már éppen nem nevezhető fiatalok? Fabrice diplomáciai úton van a kontinensen egy államközi szerződés megkötése kapcsán, holnap érkezik haza; biztos fáradt lesz, pedig mennyi dolog van, amit meg kellene beszélnie vele. Eugénie éppen vizsgát tesz le az egyetemen, fáradhatatlan lány, nagyon büszke rá, szinte egész nap a szobájában ül és tanul, hiába, egyetemistának lenni sem egyszerű. És Héloïse? Ó, ő már Bouvres-ban tartózkodik, a gimnáziumi tanév június elején befejeződött, és néhány nappal ezután le is utazott. Talán éppen lovagol vagy a medencében úszkál a barátnőjével, Brigitte-tel, akivel mostanában elég sok időt töltenek együtt.

Fabrice ugyanebben a percben a nagykövetség kertjében sétál, azonban nincs egyedül, s egyáltalán nem érzi magát fáradtnak. Egy fiatal hölgy lépked mellette, akit roppant ismerősnek talál, de minden igyekezete ellenére sem tudott rájönni a kilétére. Az ifjú herceg sikeresen lezárta a tárgyalásokat, és nyélbe ütötte a szerződést, majd az ezt követő fogadáson is derekasan helytállt, s elbeszélgetett az unalmas, vénséges alakokkal egészen addig, míg meg nem pillantotta ezt az apró kis tündért a semmitmondó öltönyök tömegében. Milyen súlytalan és légies, és milyen fiatal még hozzá képest is. Szépsége Eugénie-ével vetekedhet, sőt, bizonyos vonásaikban még hasonlóaknak is látja őket, mégis egészen eltérő a kisugárzásuk. Bárhogy is nézi, a haja ezüstfehér, pedig szinte gyerek, a bőre egészen világos, de erőteljes rózsás árnyalattal, a szemei pedig kékek, de – ellentétben az ő zöldeskék türkizével – sokkal tisztábbak és áttetszőbbek; s mikor találkozik a két pillantás, mintha találkozna ég és óceán. Ami a kisugárzásukat illeti, Eugénie-é jóval töményebb, mint egy barokk palota tele felbecsülhetetlen műalkotásokkal és századok titkaival. Ez a lány itt egy ház, mely fellegekből épült, s ha hozzáérsz, elillan.

Kép

– Pedig tudom, hogy láttalak már valahol.

– Meglehet – a lány kacér, mégis gyermekded kacaja, ahogy felcsendül a díszszilvafák között oly kellemes, mint ebben a nyári hőségben egy érintésnyi hűvös szellő.

– Szóval nem tagadod?

– Nem tagadom, felség.

Incselkedik vele, s az ifjú próbálja felvenni ezt az oly csábító ütemet, mely fittyet hány a világra, s azt üzeni, hogy a boldogság könnyű lepel, melyet bárki magára teríthet.

– Ne hívj így, nem vagyok király! – hárítja el finoman a címet.

– De egyszer az leszel.

– Igen.

– Akarod?

– Megtiszteltetés és teher egyszerre, de olyan teher, amit szívesen viselek.

Az országnak szüksége van az ilyen lelkiismeretes vezetőkre, feltéve, hogy a kellő kiegészítők nem hiányoznak mellőlük; mert bárhogy is ignoráljuk a tényt, egy gonosz világban gonoszság nélkül nem vihetsz végbe nagyobb jót, már ha van olyan.

– Látod – fűzi hozzá –, te tudod, ki vagyok, úgy volna igazságos, ha te is elárulnád a nevedet.

– Ó, a tiedet odahaza mindenki ismeri.

– Szóval labouroni vagy?

– Fogjuk rá.

– Fogjuk rá?

– Nézőpont kérdése.

– Mégis kié?

– Az apáinké.

– Jézusom – Fabrice-t megtorpanásra készteti a felismerés, melyet ez az egyetlen gondolat váltott ki, és a lányra mered.

A lány is megáll, és hátrapillant. Ahogy a délutáni Nap megcsillan a testén, és haja vakítóvá válik, mint a sütkérező hófelszín, a bőrén pedig kinyílnak a rózsák, keserű a felismerés.

– Hortense Deuraveaux vagy.

Kép

– Az vagyok – jelenti ki egyenesen, mintha e megállapítás tartalmatlan volna, mintha a nevével nem járnának együtt a századok. – Baj? – milyen édes és ártatlan hang, az alsó ajkak kissé lebiggyednek, s grimaszt vágnak.

Fabrice elgondolkodik; hallgatásával nem szeretné megsérteni a lányt, azonban szüksége van néhány másodpercre, hogy összeszedje emlékképeit. Valóban, ő az, még soha nem találkoztak, pusztán képeken látta feltűnni az alakját.

– Nem, természetesen nem az – hessegeti el a felhőket az égről, melyek a homlokába lógnak, mintha hatalmában állna uralni az időjárást, s nem az uralná az emberiséget. – Apád rossz hírünket kelti?

Hortense megvonja gömbölyded vállait, mint két gombóc vaníliafagylalt, melyet megolvadt cseppekként ölel körbe a ruha anyaga:

– Ritkán beszél rólatok. És a te apád?

Fabrice szájába fanyar íz költözik. Mit feleljen erre? Sokszor előkerült már Liserone témája, de mégis mi köze lehetne ennek az ártatlan lánynak az apja bűneihez. Fabrice édes kölyök, de Hortense-t nem kellene félteni, meglesznek annak a maga bűnei.

– Néha, igen. De mi ne foglalkozzunk most ezzel!

– Kényelmetlen számodra? – teszi fel zavartalan a kérdést Hortense, mint aki még nem érte el azt a kort, mikor bármit is szégyellnie kellene.

– Őszinte ember vagyok, s félek, megbántanálak.

– Sok rosszat hallottam már apáról, nem veszem magamra – von vállat. – Hidd el, én tudom, hogy nem a legtündéribb ember! És tudom, a ti országotokban sok minden máshogy van, mint minálunk, de én nem értek ehhez.

– Hát, persze, hogy nem – simítja meg a herceg Hortense fejét, s szinte észre sem veszi. – Nem is fontos ez most.

A királyfi felelősségteljes arcára kötésmintákat rajzol a nap a fák levelei között, s a szemeiben úgy csillog a csodálat és a vágy, mint az arachnocampa luminosa szúnyogok barlangjaiban a pókhálószerű fészkek. Szép dolog a szerelem, egy falat egy másik világból, melyet egy rövid időre megízlelhetünk, hogy később elragadják tőlünk.

– Nem? – a lány pajkosan mosolyog rá, vonásai hívogatóak és illatosak, akár a harangvirág. – Akkor mi a fontos? – állát felemeli, úgy pillant fel rá.

– Azt mondják, a pillanat.

Azt is mondják, hogy a remény hal meg utoljára, pedig nagyon kitartóan tapos rajta az élet; s mégis az élet az, mely átjárja ennek a két fiatal ereit minden ámításával és ígéretével.

– Hiszel nekik?

– Soha nem hittem még ennyire.

– Akkor használd ki, mert ha távozunk, ki tudja, látjuk-e még egymást!

– Miért ne látnánk?

– Szerinted az apám elengedne hozzátok, vagy fordítva?

– Soha nem használnálak fel hatalmi harcokra. És szívesen találkoznék veled ismét, bárhol.

– Akadnak udvarlóim.

– Ezt nem kétlem.

Fabrice érzi, beszáll a játékba, mert a Deuraveaux-lány szertelen gondtalansága – legyen az tündérpor vagy ragály – rá is átterjed.

– Be kell állnia a sorba, felség, csak mert király lesz, nincs protekció.

– Nem is vártam egyebet – a herceg kellemesen férfias hangját megfűszerezi az enyelgés, s olyan lesz, mint a szerecsendió: kicsit kesernyés, kicsit édes és tagadhatatlanul erőteljes aromájú. – Lételemem a küzdelem.

– Te is meg szoktad veretni magad, mint az öcsém?

– Általában én küldök földre másokat – villannak rá Fabrice szemében a türkizes foszfátok.

– Nagyon szép, Étienne is kedveli az efféle küzdősportokat, pedig – s végigméri a mellette állót – véznább, mint te vagy.

– A méret nem minden, ha valakinek jobb a technikája…

– Köszönöm, de én maradok a lányos dolgoknál – inti le Hortense, s apró, kecses keze mintha lebegne az enyhe szélben, felfekszik rá, s tovasiklik rajta.

– Mi, a húgommal, Eugénie-vel gyakran vívunk, és a pisztolyt is egészen jól kezeli már.

Húgának említése mindig gyengéd érzelmeket vált ki belőle, és büszkeséget, ami a hercegnő figyelmét sem kerüli el, s igyekszik a maga javára felhasználni a férfi ellágyultságát, a dermedési időt, mikor a fém még nem érte el a szilárd halmazállapotot, s a számára kedvező formába öntheti.

– A harcias nőket szereted?

– Nem – Fabrice eltöpreng a válaszon –, azt hiszem, nem kifejezetten, de semmi kifogásom ellene. Minden nőnek megvan a maga szépsége.

Milyen könnyű ezt kijelenteni egy ilyen tökéletes kis tünemény előtt, akit könnyedén a karjaiba kaphatna, s az valószínűleg semmilyen ellenállást nem tanúsítana, csak kacagna rá azokkal a gyermeki vonásaival. Miért kellene tönkretenni az idillt? Önző cselekedet volna. Örüljünk, hogy valaki csak akkor képes átlátni a látszaton, ha ezt kívánja. Mert valakinek nincs más választása. Ó, a törékenységnek éle van, a légiesség szélvihar s ez a gondtalan lazaság a nyakadra tekeredik, s csírájában fojtja el a megfontolást. Vajon elég erős vagy, hogy ellenállj? S vajon a Pheubliâns-fiú az-e? Vajon harci sisakká keményedhet-e fején a puha arany s pajzzsá szívében a törődés?

– Egy trónörökös bárkit megkaphat, nem igaz?

Hortense cinizmusa meglegyinti a fiú becsületét.

– Én hűséges leszek a feleségemhez.

– Minden férfi ezt mondja az elején.

– Sajnálom, ha atyád megcsalta anyádat, szörnyű lehet ezt gyermekként megélni – szól Fabrice, bár szavaiból inkább a szemrehányás, semmint az együttérzés ütközik ki, amiért ilyen feltételezések egyáltalán felmerülhetnek a személyével kapcsolatban –, de az én családomban más erkölcsök dívnak.

– Anyám belehalt a szülésbe – felel Hortense fanyarul, mintha somba harapott volna.

A herceg arca szégyenében először eltorzul, majd megszépül a megbánás megadó hullámától, melybe belesimulnak az izmok.

– El sem tudom mondani, mennyire sajnálom.

– Semmi baj – vonogatja vállait a hercegnő, azonban e mozdulat most valami egészen mást sugall, mint az imént: fájdalmat. – Néha elképzelem, mennyire más lehetett volna, ha nem csak az apám nevel minket meg a nevelőnők. Bár lehet, nincs igazam, mert apának hihetetlen erős az akarata.

A fiúnak Hortense mélabús arca láttán kellemetlen, sőt, igen sötét gondolatok jutnak az eszébe. Minden, amit hallott róla, azt sugallta a herceg számára, hogy Deuraveaux maga az ördög. Tapintatos személy révén azonban magába fojtja indulatait, s csupán ennyit kérdez:

– Szigorú ember?

– Igen, elég szigorú tud lenni, de a maga módján szeret minket. És a tied?

– Ó, apámnak is megvoltak a maga elvárásai, de mindig türelemmel és barátságos szóval fordult hozzánk.

– Nagyon szereted, nem igaz?

Milyen szépen és megértően tekint fel rá, és mennyivel kifejezőbben ejti ki e szót, mint ő valaha is tudná; arra nem gondol, hogy netalán a másik megértése lenézés, csillogó szemei pedig csak azáltal képesek elrejteni unalmukat, hogy valami egészen másra, meglehet, egészen borzalmasra gondolnak. Hiába, minden embert más-más dolog hoz az izgalom állapotába, ezt igazán nem vethetem a szemükre, a kérdés csak az, hogy abban a bizonyos pillanatban tudni fogod-e, hol a határ, amit – fogalmazzunk úgy – a lelkiismeret vagy legalább az erkölcs megkíván.

– Igen – biccent a herceg. – És tisztelem. És a bátyád, akit említettél?

– Ikrek vagyunk. Igaz, ő néhány perccel előttem született.

– Hasonlít apádra? Mert én eléggé hasonlítok az enyémre – teszi hozzá gyorsan. Talán attól fél, hogy a báty ugyanolyan fenyegetést jelent, mint az apa, ha tudna véletlenszerű találkozásukról.

– Apához senki nem hasonlít – felel a lány mély meggyőződéssel, mely utóbbit egyáltalán nem kell színlelnie.

Ez az átszellemülés Fabrice-nak is feltűnik, és – mivel nem ismeri közelebbről Oswald Deuraveaux-t – megkérdezi:

– Miért mondod ezt?

– Nem találkoztam még egy olyan emberrel, akiben annyi megfontolás és hidegvér lett volna, mint benne. Egészen ijesztő, mi mindenre képes s milyen fáradhatatlan.

– Rossz dolgokra?

Lássuk be – mielőtt kizárólag egy irányba állítanánk a jellemrajzot – Fabrice sem egy szent, s az előítéletességet még a legnemesebb jellemeknek is nehéz levetkőzniük.

– Nem, nem. Mármint biztos arra is, persze az én orromra nem köti, de most úgy értettem, hogy nagyon okos.

– Biztos te is okos vagy.

– Á, nem, én nem annyira, de sokat… – itt megakad a hangja, és keresi a szavakat – noszogat.

Hogy alaptalan-e a részrehajlás? Nem, általában nem az, de igen káros, s hozzájárul azon képlet elemeihez, mely olyan végeredményt szül, aminek sem kialakulását, sem kezelését nem kívánjuk felvállalni; mert megoldás az nincsen.

– Igazán eljöhetnél hozzánk, ha hazatérsz. Ilyenkor Bouvre-ban van az egész család, és szerintem apám is örülne, ha kicsit közelebb kerülnénk egymáshoz. Személyesen kezeskedem a biztonságodról.

– Igen – bólint rá Hortense némi gondolkodás után. – Igen, úgy hiszem, jó lenne. Megpróbálom rávenni apát.

S az ifjú pár eltűnik a lila levelek paravánja mögött. Milyen lebilincselőek tudnak lenni ezek a kék kristályszemek s ez a szeplőtlen angyalarc, még az egyébként józan Fabrice-t is egészen megrészegíti. Pedig a kígyó teste ruganyos, a bőre feszes és szőrtelen, bájosan sziszeg a füledbe, míg a kezedbe nem veszed. Bár tegyük hozzá, az az ifjú sem ártatlan, akit elvakítanak a vágyai; bármily tisztának is tűnik fel szemében az érzés, a vágy soha nem az, hanem önző, szélsőséges és makacs. El kell döntened, hogy kordában tudod-e vagy egyáltalán akarod-e tartani.

– Képzeld, kivel találkoztam!

Eugénie Pheubliâns hazafelé tart; az autó ablakain keresztül szemléli a nyüzsgő várost, a kezükben tölcsért tartó embereket, a fotózkodó turistákat, az éttermek teraszain ülőket… Néha megkívánja ezt az életet, aztán eszébe jut, hogy akkor nem lehetne az, aki, holott származása átszövi személyiségének lényegét. Szüksége van erre a stabil pontra, ahova mindig visszatérhet, ha elfárad vagy elkeseredik. S vajon midőn ezt a csonthéjas magvat szétzúzza az ellenség, ő is vele fog repedni vagy felveszi a küzdelem ütemét? Mindig is csodáltam, mennyi erő lakozhat az oly hallatlanul könnyen sebezhető emberi bőr-, hús- és csonttömeg alatt; azt hiszem, ez adja az igazi értéketek, ez a felfoghatatlan kitartás és teherbírás minden hiábavalóság ellenére, mely nem törődik azzal, hogy mögötte újra meg újra összeszakad az általa felhúzott út.

Ekkor megcsörren a telefonja, Fabrice az.

– Igen? Kivel?

– Hortense Deuraveaux-val.

– Komolyan? Nem is tudom, mit mondjak. Milyen volt?

– Aranyos lánynak tűnik.

– Nem hasonlít az apjára?

– Úgy vettem észre, nem felhőtlen a viszonyuk. Meghívtam magunkhoz.

– Meghívtad? Nem is tudom, Fabrice. Nem szeretnék semmi rosszat mondani rá így látatlanban, de mit üzenünk ezzel?

– Senkinek nem kell róla tudnia.

– Persze, nem kellene, de úgyis kiderül. Tudom, hogy a béke a legjövedelmezőbb megoldás, de én képtelen vagyok elmenni amellett, amit ez az ember az országában művel. Nem értem sem apánkat, sem az őseinket, miért nem vetettek véget az uralmuknak, mikor nyilvánvalóan túlerőben vagyunk.

– Talán különb módon is elérhetjük a változást, ez az új generáció már egészen más.

– Az a baj, ha nem fojtod el még csírájában, amit el kell, elburjánzik, és mikor ezt észreveszed, már sokkal nagyobb áldozatokat követel bármiféle fellépés.

– Nem jártunk még Liserone-ban, nem tudhatjuk, milyen a helyzet valójában.

– Azok az emberek, akik ott élnek, a mi népünk attól még, hogy jelen pillanatban egy határ választ el tőlük. Kötelességünk megtenni mindent az érdekükben, s ha ezt elmulasztjuk, a legalapvetőbb feladatunknak sem tettünk eleget. Akkor meg minek vagyunk?

– Nem tudtam, hogy ennyire a szíveden viseled ezt az ügyet.

– Bocs, csak most hirtelen kitört belőlem. Hosszú ez a vizsgaidőszak, kicsit idegesebb az ember ilyenkor, majd lehiggadok.

– Persze, tudom, milyen. Ha ennyire nem szeretnéd nálunk látni…

– Ha jobban belegondolok, kíváncsi vagyok, milyen benyomást tenne rám.

– Jobb megismerni az ellenséget, nem igaz? – viccelődik Fabrice.

– Olyasmi.

– Jól van – a hangjában derű, a szívében szeretet, a kötelék szinte átszakíthatatlan. – Holnap találkozunk. Pihend ki magad!

– Meglesz.

– Ja, és anyáéknak ne szólj még erről, majd én.

– Rendben, persze. Azt hiszed, én szeretnék magyarázkodni miatta? Ezt nem úszod meg.

– Jogos.

A sofőr áthajt a palota engedelmesen széttárulkozó kapuján, s a főbejárat felé veszi az irányt ezen a fák övezte folyamon.

– Inkább a hátsó ajtóhoz menj, kérlek! – szól oda Hervének, a család kedvenc, már idősödő sofőrjének.

Hervé tekintete a visszapillantó tükörbe ugrik, s megkérdi azzal az északkeleti akcentussal fűszerezetten, melyet nem tudott – s nem is akart – levetkőzni még azon évtizedek alatt sem, melyeket a család mellett töltött:

– Nem tudja, az édesanyja még ma le szeretni menni Bouvre-ba?

– Ma este vagy holnap reggel, nem tudom pontosan, de nem kell éppen neked fáradnod ezzel.

– Nem fáradság az, szívesen beszélgetek a királynéval, mindig jobb kedvem lesz utána.

Alacsony termetű ember, első ránézésre gyenge és beteges, valójában kutyabaja. Szolgált katonaként a gyalogságnál, majd pilóta lett a légierőnél, azonban egy repülőszerencsétlenséget követően nyugodtabb életet választott. Saját családot nem alapított, azonban a királyi herceget és hercegnőket kiskoruk óta ismerte, s olyan volt számukra, mint egy nagyapa, aki mindig kéznél van.

Megállnak az épület hátsó ajtajánál, mely nem az utca, hanem a folyó felől nyílik, s ahonnan nagyobb esély kínálkozik arra, hogy anélkül jusson el a hálószobájába, hogy bárkivel összefutna a folyosókon.

Kép

Eugénie kiszáll az autóból, Hervé pedig továbbhajt a garázsok felé, melyek ebből a pontból nem képezik a látóhatár részét, de ott húzódnak, ahol régen az istállók és a kocsiszínek álltak. Ma már nem tartanak jószágokat Farèntosban, mind átkerültek a vidéki kastélyba, ahol lényegesen nagyobb és szabadabb terület áll a rendelkezésükre.

A hercegnő a bejárat felé sétál kezében két vaskos könyvvel, de szemeivel a parkot figyeli. Szeret kint időzni, mikor nyugalomra vágyik, ám most éppen úgy áll a Nap, hogy a palota ezen részét világítsa meg szabadon. Bár – morfondírozik – ha az alá a több száz éves bükk alá telepedne le, talán egészen elviselhető lenne ez a délutáni hőség. Ahogy szeme befogadja a panoráma különféle elemeit, észrevesz egy, a futórózsák mögül kinyúló árnyat, majd felpillantva az árnyban egy férfit. A férfi teljesen ismeretlen számára, s ahogy apjában, benne sem kelt elégséges bizalmat ahhoz, hogy ne vonja kérdőre.

– Ki maga? – szegezi rá szigorúan a tekintetét, s nem tudja, hogy az idegen mozdulatlan arca mögött ennek láttára elmosolyodik valami.

Valóban, a vékony, bár edzett és önvédelmet ismerő lány a jövevény számára vajmi kevés kihívást jelenthet, s inkább egy, az ijedségét vad fújás mögé rejtő kiscicához hasonlít, mint valakire, aki számonkérheti.

– Az lényegtelen. Az apjához jöttem.

Mogorva szűkszavúsága változatlan, mindazonáltal Eugénie-t sokkal inkább tölgyből faragták, semmint hársból, s nem adja könnyen magát. A lelkében izzó parázs ugyan sokkalta tisztább, mint amilyet Hortense-ében láthatunk, ha – már csak kíváncsiságból is – tüzet csiholunk benne, ámde ereje nem szerényebb és nem kevésbé összpontosított.

– Tud róla?

– Őfelsége? Már beszéltem vele. Épp távozóban vagyok.

– Akkor miért bújt el?

A lány fiatalos önérzetessége – amit jócskán megszűr nőiessége – és a férfi közönye – amit nem szűr meg semmi –, éles kontrasztot alkot, s mindkét stílus próbálja magával rántani a másikat.

– Nem bújtam el, csak nem akartam zavarni.

– Ebben az esetben akár ki is léphet az árnyékból. Vagy nem akarja, hogy lássam?

Braûn – bár magában valószínűleg morog egy sort – kilép a napra, Eugénie pedig kissé ügyetlenül végigméri, amit a férfi viszonoz csak sokkal diszkrétebben. A hercegnőben enyhe zavartság fogan, ahogy immár világosan kirajzolódik előtte a másik alakja, azonban igyekszik azt mindenáron visszatűrni magába.

Kép

– Miről beszéltek az apámmal?

– Majd ő elmondja, ha kívánja.

Van valami mozdulatlanság ebben az alakban, mintha megállt volna benne az idő, sőt, az élet. A lányt ez egészen megrémiszti.

– Nem fürdött mostanában?

Egy cseppet meggondolatlanul bukik ki száján a kérdés, s mikor erre rájön, bele is pirul, de az idegen nem veszi magára.

– Nem tartom számon.

Való igaz, hajára ráférne már egy vágás, ruháinak szaga összeolvad testével, és valahogy mégsem zavaró ez az egész – gondolja Eugénie –, aki megbánhatta a személyeskedő kérdést, mert nem felel. Braûn, bármily zsibbadt is a lelke, észreveszi zavarát, ezért – szinte jóindulatúan – hozzáteszi:

– Kegyed viszont gyönyörűen fest.

– Köszönöm – szól a hercegnő, és óvatosan felpillant a másikra. – Nem akartam megbántani az imént.

– Sokkal szörnyűbb dolgokat láttam, semhogy egy ilyen ártatlan megjegyzést sértésként fogjak fel – felel Braûn, s mintha tömör alakja magába szívta volna mindazt a borzalmat, amit átélt és elkövethetett, majd megkövült volna benne.

– Őszintén sajnálom. Én szerencsés helyzetben vagyok.

– Én is hozhattam volna jobb döntéseket.

– Nem mindig könnyű ráakadni a helyes útra.

– Nem, nem az.

– Ha segítségre lenne szüksége, vannak helyek…

– Úgy nézek ki, mint aki segítségre szorul?

Eugénie ismét futó pillantást vet erre az acélos óriásra, és a fejét rázza:

– Soha nem lehet tudni, mit rejt a külső erő.

– Biztosíthatom, esetemben semmit.

A hercegnő félreérthette ezeket az egyszerű, mögöttes tartalommal nem bíró szavakat, mert olyan biztatásba kezd, ami még az elkeseredett embereken sem segít, nemhogy azon, aki nem érez semmit:

– Bármily kicsinynek is érzi magát az ember, egy egész élet rejlik benne, s az élet egy olyan összetevő, amiről még nem találtuk ki, hogy pótolhatnánk, ha kimerül a készlet.

– Új emberek születnek – von vállat Braûn, s arcának kemény vonásait mindössze a közöny különböző megnyilvánulásai mozgatják meg, igaz, barna szemeiben néha meg-megvillan valami, amit Eugénie nem vesz észre. Nem baj, jobb szeretjük, ha komolyan vesznek minket, mintha szórakoznak rajtunk.

– Az nem pótolja magát.

Az erőteljes, kék szemek feszes határozottsága azonban elveszik ebben a csokoládészínű sötétségben, ahogy elvesznek a mennyek is, amint a Föld porához érnek.

– Engem felesleges pótolni.

Mégis, mintha a lány akaratlanul is előhúzott volna valamiféle érzelmet, vagy legalább közönséges indulatot a másikból, mert utóbbi válasza túl hirtelenre sikeredett. Eugénie felsóhajt:

– Értem, ahogy gondolja.

Mindig igyekezett azon elvek szerint élni, melyeket a szülei tanítottak neki, s az uralkodói méltóságot megtartva barátként közeledni az emberek felé; azonban rá kellett eszmélnie, hogy a valóságban ez közel sem olyan egyszerű, mint amilyen helyesnek tűnik egyébként. Szégyenli bár, de nem tagadhatja, hogy egy kissé durcás lett ettől az egyértelmű elutasítástól, s úgy dönt, faképnél hagyja a jöttmentet. Elindul a bejárat felé, léptei légiesek, ugyanakkor van bennük valami akkurátus is; azonban mikor a férfi mellett halad el, mindez megszűnik, ahogy Braûn meglepetésszerűen és teljességgel esztelen elkapja a karját. Eugénie döbbenten pillant az idegen kézre; itt nem szokás csak úgy hercegnőket fogdosni, ezért régen levágták volna a kezét.

A férfi észreveszi Eugénie gyilkos s éppen ennyire megragadó pillantását, s igaz, egy része megmagyarázhatatlanul vonakodik, lekapja róla a mancsát.

– Elnézést.

– Ne forduljon többet elő! – sziszegi, de sziszegése oly finom, mint a susogó szoknyaszegély vagy mint a legélesebb rozsdamentes acél, ahogy akadály nélkül a húsodba szel.

– Nem fog…

Hallgatnak, Eugénie nem tudja, hogy búcsúzzon el ettől az alaktól, a férfi pedig… rajta az égvilágon nem látszik semmi sem.

– Ijesztőnek talál? – szólal meg ismét a magát Braûnnak nevező idegen, s talán most az egyszer nyugtalankodik a válasz miatt.

– Nem – jelenti ki Eugénie megfontoltan. – Félnem kellene?

– Nem bántanám – de a mondat végén a tónus félrecsúszik, lepottyan a földre, s most hajolhatsz utána, hogy megkeresd. – Az apja állást ajánlott – csúszik ki a száján.

– Nem fogadta el?

– Még gondolkodnunk kell rajta, mindkettőnknek.

– Remélem, ezúttal jól dönt.

Braûn borostás, napfénytől bronzos arcán kinyújtóznak a vonások, ahogy visszafogottan elmosolyodik.

– Azt én is.

– Ide bármikor jöhet.

– Miért mondja ezt?

– Nem is tudom. Úgy érzem, ezt kell tennem.

– Ön túl kedves. Vigyázzon, ne osztogassa feleslegesen!

– Naivnak tart? – ahogy kihúzza magát, kiütközik önérzetessége, melyből nem enged. – Tudok gonosz is lenni, el sem hinné.

– Nem, valóban nem.

– Most mennem kell – jelenti ki határozottan.

– Igen, persze. Menjen csak!

– Viszlát!

A hercegnő elsiet.

– Viszlát!

Braûn mormogása élesebben jelenik meg a gondolataiban, mint a hangszálain, s olyan lezárást sejtet, mint a bányákban egy nem tervezett robbantás: vagy utat nyit valami újnak, vagy elzár örökre.

Eugénie becsukja maga után az ajtót, az idegen pedig azokra a magas és széles falapokra pillant, melyek magába nyelik az utakat, az utakat, melyek talán az élet ismeretlen értelméhez vezetnek. Dermedt szíve egy pillanatra megdobban, ahogy ebben a friss életben megtalálni véli azt, amit ő már régen elvesztett: a hitet. Akármiben.

Héloïse csakugyan lovagolni készül, ebben Alexandre nem tévedett, bár Brigitte nincs a láthatáron, helyette a hercegnő nagyanyját várja, ami elég unalmasan hangozhat a hasonló korúak számára, de ő mindenképpen meg akart vele vitatni néhány nagyon komoly kérdést. Anyjával nem lehet oly nyíltan kommunikálni, ahogy azt Marie-Louise grófnéval teszi. Adélaïde Pheubliâns királynét lánya túl szelídnek és érthetetlenül törékenynek látja, pedig itt tornyosulnak ezek a női problémák, melyeket oly jó volna mindenféle alakoskodás nélkül kibeszélni.

Kép

A lovat előkészítették neki – látja, hogy ott áll az istálló előtti földes talajon, amit már nekiállt kikezdeni a szárazság –, és csak rá vár. Odasiet, és megsimogatja az állat barna orrát; jelen volt a születésénél, bár csak óvatosan kukucskált be a bokszba, s az első, amit észrevett rajta, az a bal fülén lévő folt volt, ami olyan, mintha egy tündérlányt ábrázolna: jobbra egy hullámos vonal, ami lekövette a női test vonalát, s balra, egy pontból kiindulva két szárny-alakú, fehér paca.

– Mi újság, Mirabelle?

Szinte a testvérének érzi a lovat, a húgának, bár jóval termetesebb nála, s szentül hiszi, hogy az érzés csak kölcsönös lehet, ahogy azokkal a kerek, ártatlan szemeivel rápillant, s odahajtja a fejét. Gyönyörű érzés a szeretet, és éppen ilyen illékony, ha nem gondozza megfelelően az ember.

– Szép neve van.

Mirabelle mögül egy fiú lép elő, nem túl magas, százötven-százötvenöt centiméter lehet, és meglehetősen vékony, ezért nem vette észre az imént Héloïse.

– Igen, valóban – méri végig kimérten a lány.

Egy lovászfiú – állapítja meg –, nem látta még errefelé. Milyen kis satnya, nem gondoskodtak volna róla rendesen a szülei, vagy fogyatékos lenne? És mégis, megállás nélkül vigyorog, a szemei bosszantóan ragyognak, mintha bármi oka lenne erre az elégedett, doromboló boldogságra.

– Jacq vagyok – és a fiú a kezét nyújtja.

Héloïse értetlenül és kikandikáló undorral pillant a piszkos kézre, ami Jacq figyelmét sem kerüli el, hiába emelkedik fel gondolatban a talajról, s tekint le odafentről a világra, amit mindig csak alulról látott.

– Jaj, elnézést!

Koszos kezét még koszosabb ruhájába törli, majd újra a hercegnő felé nyújtja. Héloïse-t akár meg is hathatnák Jacq nagy bociszemei, melyekkel rábámul, ha már a ló látvány úgy meglágyítja, ám a lány hideg acélzöldje nem válik nyárzölddé.

– Új vagy itt?

– Igen – bólogat idétlen lendülettel amaz –, de apámat biztosan ismeri, már régóta foglalkozik az itteni lovakkal; az a nagydarab, bajszos ember. Én idén fejeztem be az iskolát, és most az öreg mellet tanulom a szakmát.

– És azt tudod, hogy én ki vagyok?

– Persze – igenel Jacq lelkesen. – Ön a kis hercegnő.

Héloïse szája megrándul a kis szó hallatán, mindazonáltal megrázza sörényét, és legalább színleg igyekszik túltenni magát rajta. Mégis miért idegesítené fel magát egy ilyen kis mitugrász miatt? Ha úgy kívánja, úgy kirúgják, hogy… de mindegy is.

– Egy órát kint töltök – feleli, majd elfordul, s gyakorlottan felpattan a lóra.

Jacq csodálattal bámulja a dinamikus testet, mely fürgén és pimaszul veszi az akadályokat, csodálata félig még a gyermeké, a másik fele azonban már felébreszti a benne szunnyadó férfit. Hiába, egyesek a gyermekkorban vélik felfedezni az ártatlanságot, de ha azt akarnánk, hogy ez soha ne múljon el, igen hamar meg kellene ölni őket, különben magukba szívják a világ szennyét, és a lelkük olyan lesz, mint bárki másé.

– Én itt leszek – mosolyog rá a fiú, és ügyetlenül int a levegőben magányosan maradt kezével, ahogy a hercegnő elüget.

Jacq – bár a termete alapján még gyermek – már betöltötte a huszonegyet, és a hol könnyebb, hol sanyarúbb évek sem ronthatták meg szüntelen jókedvét. Ebben a pillanatban is fütyörészve távozik a színről, és senki nem láthatja a töréseket, melyeket mások magatartása okozott a lelkében. A derű álca, a könny vallomás, a düh vízözön.

Nagyjából másfél óra múlva nyílik a palota nagy kovácsoltvas kapuja, és begurul rajta Louise nagyi kocsija. A grófné sötét haja már teljesen megőszült, teltkarcsú alakja szétfolyik, pozsgás arcára a pirosító segíti rá a színt, csupán belső energiájából és hangerejéből nem vesztett semmit egyesek nagy bánatára.

– Na, mesélj, mi újság veled?! – kérdezi harsányan, ahogy lehuppan a nappali egyik ablak melletti karosszékébe, és figyelmen kívül hagyja, vagy csak nem hallja, ahogy az felnyög alatta, amiért a gravitációs erő ilyen gonoszul elbánt vele. – Milyen csinosan felöltöztél. Vársz valakit, valaki nálam fontosabbat?

– Nálad nincs fontosabb – Héloïse hangjában huncut hízelgés játszik.

Mindig is rosszcsont volt, ahogy Louise nagyi hívta, s addig hisztizett, amíg az események nem rendeződtek az általa kijelölt irányba.

– Ugyan, Héloïse, nem kell nekem hazudnod. Így van ez rendjén; amikor megismertem nagyapádat, nálam is megváltozott a fontossági sorrend. Szóval, kiről van szó?

Marie-Louise láthatóan lelkes az ügyben, meglehet, saját kalandos fiatalkorát juttatja az eszébe, s nyakán megremeg a bőr, ráncai átrendeződnek, s hajába ragyogást vetnek az emlékek.

– Hááát… – és a lány elhúzza a szót, azonban ezt sokkal inkább talányosan, mintsem zavarában teszi – van egy fiú, akivel találkozgatunk.

– Komoly a dolog? – kérdezi a grófné a szigorúság vagy az aggodalom legapróbb nyoma nélkül, s Héloïse éppen ezt szereti benne. Mert ha félti is őt – ami nincs kizárva –, nem mutatja ki; hagyja, hogy menjen a maga útján, s az élettől tanulja meg a leckéket, ne vénemberek kifakadásaiból.

– Még nem tudom, talán. Nekem nagyon tetszik.

– Anyu tudja? – hangzik el a kérdés, nem feddőn, de azért kellemetlen tud lenni.

– Szerinted? Kiakadna.

– Brigitte, igaz? Így hívják a barátnőd.

Héloïse elvigyorodik:

– Ja, ő az alibi.

Marie-Louise felismeri az ifjúkori szerelem jeleit ezen a bájos arcon, ahogy a szemek akaratlan és naivan felragyognak elárulva magukat, s ahogy Héloïse ujjai alig észrevehetően fodros ruhája szélét birizgálják, tudja, hogy a romantikus érzések már elérték azt a mélységet, ahol megváltozik az érzékelés, a levegő sűrűsége, a fények élessége és a hangok magassága.

Mielőtt bárki is irigykedni kezdene egy ilyen tökéletes párra, gondoljuk át, az emberek többsége önző lény, s nem tűrheti sokáig, hogy saját magánál valaki mást jobban szeressen. És a hercegnő vitathatatlanul egocentrikus teremtés, ki tudja, talán a jövő majd megneveli magának.

– Akkor jobb lesz utána néznem – szól a nagyi csipkelődve. – Hogy hívják a szerencsést?

– Hugo Rhônchivale-nak.

Marie-Louise hangja megelevenedik, s egész szép ívet ír le:

– Ó, George Rhônchivale báró fia?

– Ismered? – kapja fel fejét Héloïse.

– Hogyne ismerném George-ot, nagy bajkeverő volt már akkor is. Remélem, a fia csak a pozitív oldalát örökölte meg, különben még bajok lesznek vele. Emlékszem, semmi áron nem akart viselkedni, mindig mindenhonnan ellógott, és bármit megtett, hogy a felnőtteket kihozza a sodrukból. Kilyukasztotta az autó gumiját, a másikuknak a gyógyszerét cserélte hashajtóra, és egy-két zsiványságba minket is belerángatott.

Héloïse éber tekintete nagyanyja vonásait kutatja:

– Szerelmes voltál belé?

– Honnan veszed ezt?

– Úgy beszélsz róla, mint aki haragszik ugyan rá, de rajong érte.

– Ami azt illeti – legyezgeti meg arcát a grófné, s nem tetszik neki, hogy rajtakapták, de ez a tény semmiféle akadályt nem gördít a nyelve elé –, kialakult köztünk valami, noha tisztában voltam azzal, hogy a szöveg, amivel próbál megfűzni, szégyentelen hazugság, de nehéz volt neki ellenállni.

– És sikerült?

– Igen, mondhatni igen – bólint Louise, de azért a lány érzi, hogy nagyanyja elhallgat valamit. – Megjelent nagyapád, és mellette könnyen elfelejti az ember az ilyen, átmenetileg kellemes, azonban hosszú távon igen káros lókötőket.

– Hugo komoly fiú – s Héloïse hangja is komollyá válik, mintha csak kijelentésének súlyát akarná megnövelni; azonban néha, bármennyire igyekszünk megterhelni valamit, a teher felúszik a felszínre, kiütközik, s alatta ottmarad a büdös nagy semmi.

– Remélem, aranyom, remélem. Ha elhívod, én szívesen megismerem, aztán majd meglátjuk, milyen messze szállt az a bizonyos gyümölcs.

A nagymama hangjában kétkedő remény, s a hercegnő éppen válaszra nyitná a száját, mikor valaki megkopogtatja a szoba nyakigláb ablakát megakasztva a levegővételt.

– Elnézést a zavarásért – dugja be rajta kócos fejét Jacq, melyhez őszinte arc párosul a tudatlanok gondtalanságával vagy éppen a bölcsek derűjével. – Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy arrébb állhatnánk-e a kegyed autójával, mert nem fér el a furgonunk.

– Természetesen – csivitel Marie-Louise, aki bármikor, bármilyen körülmények között kész új ismertségeket kötni –, a sofőrömnek valahol a személyzeti szálláson kell lennie, ha még itt a kocsi. Mondtam neki, pihenjen egy kicsit, aztán nyugodtan hazahajthat, úgyis itt maradok egy darabig.

– Rendben, köszönöm.

A grófné váratlanul a fiú felé böki a legyezőjét, s megkérdi:

– Te nem Ârlocq fia vagy?

– De igen. Jacq – s majdnem kezet nyújt a hölgynek is, de okulva az imént történtekből még időben visszarántja. – Emlékszik rám?

– Már hogyne emlékeznék, idős korom ellenére kitűnő a memóriám, minden arc itt van a fejemben – mutat halántékára töretlen meggyőződéssel, pedig a világ ocsmány természete senkit nem kerülhet el, s a legerősebbek is egyik napról a másikra szánni valóvá válhatnak. – Apád hogy van? Kínozza még a köszvény?

– Nem szokott panaszkodni – legyint az ifjú –, bár nem is él egészségesebb életet. Nehéz beszélni a fejével.

– Hajjaj, mindig is csökönyös szamár volt, jól van, majd váltok én vele néhány szót. Te hozzá képest roppant kicsi maradtál.

– Igen – vakarja meg a fejét Jacq, s Héloïse arrébb húzódik, hátha bolhák potyognak ki belőle. – Anyám termete volt ez – s az a cseppnyi szomorúság, ami szétmorzsolódik a szitán, értelmet ad a boldogságnak.

Marie-Louise azonban vagy nem veszi ezt észre, vagy nem foglalkozik vele; azon harsány emberek természete uralja a jellemét, akik bármit megtesznek, csakhogy szóhoz jussanak.

– A lovakhoz viszont jól ért az öreged. Téged is rávett, hogy ezzel foglalkozz? Pedig értelmes fiú vagy; még szinte csecsemő voltál, mikor már fújtad az ábécét. Igazán továbbtanulhatnál, akkor több út nyílna meg előtted.

– Nem vagyok én elég okos ahhoz – grimaszol Jacq, de látszólag egyáltalán nem szégyenli értelmi képességeit vagy éppen azok hiányát. – Akkor meg minek lopjam a napot? És nyugalmasabb is itt, az állatok között, jobban megértjük egymást.

Csak nehogy te is azzá válj – gondolja Héloïse türelmetlenül, nem tetszik neki, hogy feltartja őket, mikor senki nem hívta –, de hangosan semmit nem szól.

– Jól van, akkor eredj, és keresd meg Abelt! Aranyos fiú – teszi hozzá a grófné, miután Jacq könnyű lépteivel elszaladt.

– Szerintem nem veszi észre, hogy kellemetlenül közvetlen. Ez nem feltétlen az ő hibája, lehet, még senki nem tanította meg neki, hol a helye.

Héloïse nekidönti hátát a selyemkanapé támlájának, egyenes testtartásában még semmi nyoma azoknak a törésvonalaknak, melyek mentén majd össze fog roskadni; mert előbb vagy utóbb mindenki meg fogja kapni, amit megérdemel. Ó, az élet hosszabb, mint gondolnátok, e világ elől elmenekülhettek, de magatok elől nem, s minden hibátok és bűnötök megteremti a következményeit. Nem, ez nem az én saram, s azt hiszem, én magam is rosszabb és betegebb vagyok sokaknál, ilyen a természetem, s cserébe minden nap elszenvedem, ami a tetteimért jár.

– Ne légy ilyen szigorú! Egy kis őszinte vidámság nem öli meg az embert.

Marie-Louise – bár Héloïse-hoz hasonlóan makacs teremtés – soha nem volt különösebben öntelt vagy elutasító, pusztán elvette, amit az élet felkínált, s nem sajnálta, ha esetleg másoknak is jutott abból, amit neki szántak.

Héloïse azonban más, sokkal könnyebben megsértődik, s dacolásában több a düh, mint a gyermeki tudatlanság.

– Elég nagy vagyok már ahhoz, hogy ennél több kelljen.

Hajjaj, pedig ezzel a makacs önzéssel nem fog messzire jutni – sóhajt fel magában Marie-Louise –, de nem hibáztathatja, lány korában ő sem volt különb.

– Valóban, és mire vágysz?

Mosolygó szemeiből kivillan a tapasztalat, ó, ismeri ő ezeket a gyermeki vágyakat, mikor az ember elhiszi, már felnőtt, aztán vissza-visszapillantva az úton újra meg újra megbotránkozik önmagától. Igaz, ez még mindig jobb, mintha nem tenné; az egyenes út nem vezet sehova, mert a terep girbegurba és hepehupás, ha egyenesen próbálsz menni, csak tolod magad előtt az akadályt.

– Ó, rengeteg mindenre. Beutazni a világot, mint Fabrice teszi, kalandos szerelemre egy olyan jóképű férfival, mint amilyen Hugo lesz, és…

– És?

– És mindig csak többre, hogy úgy érezzem, megérte élni.

– Bölcs döntés tervezgetni, s nem véletlenszerűen tengődni egyik napról a másikra, azonban az ösvény kacskaringós, és még a legpedánsabb emberek is a rossz elágazást választják néha.

– Majd visszafordulok.

Ó, Héloïse, a sorsodnak nem fordíthatsz hátat. Egyszer úgyis megtalállak!

Most pedig térjünk át egy többek által ismert, igen vaskos kötet részletére, mely lényeges szerepet tölt be annak megértésében, ki is vagyok én valójában. Nyugi, történetünk kezdetén még én sem tudtam magamról sokkal többet, mint amennyit ti láthattok belőlem.